Hazai kígyóinkról és siklóinkról

Először is: sikló vagy kígyó? Rendszertanilag a kígyók az egyik nagy kategóriája (jelenleg alrendje) a hüllőknek. A siklók pedig a kígyókon belül egy csoport.

Nagy általánosságban mit is tudunk róluk? Ami azonnal látszik: nincs lábuk. Ezt evolúciós múltjuk során vesztették el. Egykor közös ősük volt a gyíkokkal, aki még „rendesen”, négy lábon járt. Gondolkodjunk el azon, miért tűnhettek el a lábak! (Ötletek a cikk alján.)

Mivel egyes fajok, pl. a vízisikló és a kockás sikló szívesen tartózkodnak vízben, az a téves nézet terjedt el, hogy testük nyálkás. (Megjegyzem, mi is vizesek leszünk, ha a Balatonban fürdünk, mégis sértetten visszautasítanánk a „de nyálkás vagy” megjegyzést.) Egy szó, mint száz: száraz pikkelyek fedik a kígyók testét. Tapintásuk kifejezetten kellemes. Aki még nem próbálta, egyszer érintsen meg egy állatbemutatón egy óriáskígyót. Érdemes! A hazai fajokat inkább ne piszkáljuk! Részint mindegyikük védett, részint nem mind kedveli, ha zavarják, és haraphat, vagy bűzös váladékkal ijesztgetheti a tolakodó embert. Az erdei sikló és a haragos sikló határozottan szokott tiltakozni a megfogás ellen: harapnak, s bár mérgük nincs, kellemetlen sebet azért ejthetnek rajtunk.

Kevésbé ismert, hogy milyen a kígyók belső felépítése. Ezt tanulmányozhatod azon a fotón, melyet a Fővárosi Állatkert Mérgesházában készítettem. A páros szerveik egyike elcsökevényesedett (pl. a bal tüdőfél). Mi lehet ennek az oka? (Ötletek a cikk alján.) Alul találjuk a kloakát, az egyetlen kivezető testnyílást (a végbél, a húgycső és a nemi szervek kivezető nyílása egyben), a kígyó további részét nevezzük faroknak. A siklók farka hosszú, keskeny, a viperáké rövid. Két viperafaj hazánkban is él: a rákosi és a keresztes vipera.

Mozgásuk: A kígyók gerinces állatok. Gerincükön, bordáikon és izomzatukon kívül a hasi pikkelyeiknek is nagy szerep jut a mozgásukban. Mozgásuk olyan jellegzetes, hogy ők a névadói: kígyózó mozgás. Figyeld meg a képet és találd ki, hogy mi a pikkelyek szerepe a mozgásban! (Válasz a cikk alján)

Szaporodásuk: A kígyók tojásokat raknak. Tojásaik héja nem meszes, de azért egy erős hártya fedi őket. Lágy héjú tojásnak hívjuk az ilyet, mert a madarak tojásához képest tényleg puhább. A kígyóknál a nőstények szoktak a nagyobbak lenni (de ez csak egykorú állatok esetén igaz), mert nekik kell a testükben kialakítani a tojásokat. Kotlani nem tudnak, mert nem elég meleg ehhez a testük, hiszen pont annyi fokosak, amennyi a környezetük (változó testhőmérsékletűnek mondjuk őket). A lerakott, betemetett tojásokat a nap melege, vagy bomló növényi anyag hője kelti ki. A hazai kiskígyók cipőfűző vékonyságúak, de már mindenben hasonlítanak a szüleikre.

Melyik siklóval találkozhatunk a leggyakrabban?

Vizekben és vízpartokon két fajjal bárki összefuthat: a vízisiklóval és a kockás siklóval. Az emberek ez utóbbit kevésbé ismerik, ezért őt is „levízisiklózzák”. A legtöbb példányt könnyű felismerni: a vízisikló feje mögött mindkét oldalon egy-egy sárga (vagy narancssárga), nagyon feltűnő, félhold alakú folt van. Mivel gyakran úszik úgy, hogy csak a fejét tartja ki a vízből, ez elég messziről látszik. A testének színezete már igen változatos lehet. A képeken is láthatsz zöldesszürke alapszínen apró fekete mintást, olyat, aminek két világos csík húzódik végig a testén, sőt szinte teljesen feketét is. A vízisikló nem csak nagy állóvizek környékén él meg. Én találkoztam már frissen kikelt példányokkal erdei pocsolyában, kiszáradóban lévő patakban, sőt a Kiskunság homokjában is. Ez utóbbi élőhely csapadékos években sekély tavakkal tarkázott, de a vízisiklók azt is kibírják, ha több évig nincs tó a közelükben. Ilyenkor béka helyett sáskákat fognak.

A kockás sikló viszont kizárólag vízben, víz közelben él. Vízben vadászik halakra, ritkábban békákra vagy ebihalakra. Testének színezete valóban kockás: a világosabb alapszínen sötét pikkelyek adják a mintát. Fején nincs folt. Köztük is vannak színváltozatok, még teljesen fekete példányok is előfordulnak. Semmilyen hazai vízben nem kell félnünk a kígyóktól! Mindkét faj ártalmatlan, sosem támadnak se vízben, se szárazon. Mérgük sincs. Ha sarokba szorítva érzik magukat, akkor nagyon vicces dolgokat művelhetnek! Egyszer a tenyeremben tartottam egy kb. 15 cm-es vízisikló bébit, aki meg akart győzni arról, hogy ő egy veszélyes mérgeskígyó! Nyolcas alakban folyamatosan tekergőzött, a teste elejét feltartotta és még hátra is húzta a fejét, mintha marni készülne. Nagyon édes volt, ahogy nagynak és félelmetesnek akart látszani! Az egész színjátékra azért van szüksége, mert nagyon sokan akarnak egy kiskígyó életére törni. Megeszik őket a nagyobb madarak, a sünök, esetleg egy nagyobb kígyó, sőt kiskorukban még a békák is. Másik ötletük, hogy veszély esetén halottnak tettetik magukat, néha még a nyelvüket is kilógatják a szájukból.

„Veszélyes” hazai fajok

Két viperánk nekünk is van, akik kétségtelenül méreggel rendelkező kígyók. Esélyünk, hogy találkozzunk velük, igen csekély. Hogy meg is marjanak, az végképp nem valószínű. Kisméretű (50 cm körüliek a felnőttek), félénk fajok, akik kerülik az ember és a lakóhelyek közelségét. Én többször jártam a Kunpeszéren található Rákosi Vipera Védelmi Központban, ahol mindent megtesznek e kihalással veszélyeztetett faj megmentéséért. A rákosi vipera a füves élőhelyeket kedveli, itt vadászgat, főként nagyobb rovarokra. Őt sokkal több veszély fenyegeti, mint amekkorát ő jelent számunkra. Szívesen eszik viperát minden varjúféle, a gólyák, a gémek, a túzok, a sün és még ki tudja, ki mindenki. Pocoklyukakba szokott elbújni előlük, illetve ott is telel. Színezete úgy elrejti, hogy még a körülkerített kifutókban is nehéz rálelni. Hátán cikkcakk minta húzódik, ahogy az egy rendes viperához illik. Mivel már a lépteink keltette rezgés is elijeszti, nem fogunk rálépni. Mérge nem veszélyes, enyhe rosszullétet okoz. (Allergiás reakció viszont bármely idegen anyag ellen kialakulhat, így a méreggel szemben is.) Érdekesség, hogy minden példánynak egyedi mintázata van a fején. A kutatók fotók alapján be tudják azonosítani őket. Ha módod van pl. terráriumban közelről a viperák szemébe nézni, megláthatod, hogy szembogaruk (pupillájuk) függőleges, mint a macskáké. A siklóké kerek, mint a miénk.

Megoldások

1. Sűrű aljnövényzetben a talajon vagy a fák ágai között nem mindig kényelmes négy lábon menekülni. A kiálló testrészek inkább akadályoznak a mozgásban. Ez lehetett az oka, hogy eleinte egyre vékonyabbak, csökevényesebbek lettek az őskígyók lábai, végül már ki sem állnak a testükből. A csontok csökevénye egyes kígyók testében még megtalálható. Más állatoknál másféle stratégia vált be: pl. a fán élő majmoknak a hosszú karok segítenek a helyváltoztatásban.
2. A páros szervek egyszerűen nem fértek el a kígyók hosszúkás testében. Mivel az egyik is elég ahhoz, hogy ellássa a feladatot, a párja mérete lecsökkent.
3. A pikkelyek vették át a kapaszkodás funkcióját a karmokkal rendelkező lábaktól. A hasi pikkelyek elég nagyok, ezért pajzsoknak is nevezik őket. Nemcsak a testre simulva, hanem attól elállva is elhelyezkedhetnek, így bele tudnak kapaszkodni a legapróbb egyenetlenségbe is. Ezért tud felkúszni a kígyó a függőleges fatörzsre is.

Ne feledd: minden hazai hüllő védett! Ne félj tőlük, inkább örülj a ritka alkalomnak, ha megláthatod őket!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy „tetszik” kattintással! Köszi! Frekot Erika