Váci ártéri tanösvény 2010. május 1.

Már régóta tudom, hogy létezik ez a tanösvény, de eddig nem sikerült ráakadni. Nemrég azonban megtaláltuk a bejáratát, így május elsején (egyszemélyes Majális gyanánt) felkerestem.

A kora reggeli órákra való tekintettel a parkosított részen csak néhány horgász és lelkes hajnali futó járt. Ez a tavas, részben nádasos terület is nagyon szép. (1. kép)

Én azonban a tanösvény felé (2. kép) igyekeztem, hogy minél többet láthassak az állatok reggeli mozgolódásából. A bejáratnál azonnal akadt is egy, a területet kiválóan ismerő szakvezetőm (3. kép)

Bár nyári meleg ígérkezett, a reggel még hűvös volt, minden csillogott a harmattól. A karcsú borostyánkőcsigák élvezték ezt a nedves környezetet, mert tömegével „rohangásztak” a leveleken. (4. kép)

Jobban odanézve a növényekre, egy rég nem látott ismerőst fedeztem fel: tavaszi tőzike! Gyerekkorom óta nem láttam, amikor Adonynál a dunaparti ártéri erdőben egyszer megfigyelhettem egy tömeges virágzást. Nem tévesztendő össze a hóvirággal! A tőzikének mind a hat lepellevele egyformán fehér, csúcsuk közelében egy-egy zöld folttal.(5. és 6. kép)

A növényzet zöld színe már jól mutatta, hogy végre igazán tavasz van! Az idei hosszú és havas tél után (ami rendben is van, mert mi más lenne havas, mint a tél?), élvezem a színek tobzódását.

Kellemesen járható ez a kiemelt pallósor, jó hogy nem zavarjuk taposással az árteret. (7. kép) Tudom, hogy a kiépítés persze átmenetileg nagy beavatkozás, de aztán a természet szépen visszafoglalja, ami az övé. Időnként persze túlságosan is visszafoglalja, amint azt tette a Duna a 2002-es és a 2006-os árvíz idején. A megrongálódott pallósort sok munkával és nemzetközi összefogással állították helyre a Göncöl Alapítvány munkatársai (ők a fenntartók).

A Gombás-patak ebben az irányban fut a Dunába, a patak fölött is átível az ösvény.

A magyarázó táblák még látható-felismerhető, de kicsit viharvert formában mutatják be a környék állatait és növényeit. Persze nem szabad azt várni, hogy egyetlen séta alatt az összes faj szem elé kerül. Én örülök, hogy Budapesthez ilyen közel van ez az ártér, remélem, lassanként egyre több fajjal találkozom.

Most is megfigyelhettem egy énekes rigót, amint egész közel hozzám fészekanyagot keresgélt egy magyarázó tábla háta mögött. A váratlan lehetőségtől kapkodva, sikerült élvezhetetlen képeket készítenem róla.

A tőkés récék bezzeg jó szokásukhoz híven, hagyták magukat fotózni. Én azonban ritkább madárra lestem: vízityúkot reméltem a nádasban. Láttam is egyet, de nagyon tartotta a távolságot és fedezék mögött maradt. A délelőtt folyamán azonban a Ligetben (a parkosított részen, ahol a horgásztavak vannak) félórányi bújócska után sikerült végre lefényképeznem egy példányt. Nekem nagyon tetszik ez a szárcsára hasonlító, de piros csőrű, fekete madár! A feltűnő, fehér foltok a popsiján hivatalosan az „alsó farkfedői”. (8. kép) Messziről úgy lehet felismerni, hogy úszás közben a fejével bólogat. Jól úszik és bukik, de felrepülni nem szeret.

Élvezettel hallgattam a kecskebékák kuruttyolását, bár a hangerőt szívesen lejjebb csavartam volna egy kicsit. Ha elég sokáig hallgatja őket az ember, elcsodálkozik, hogy mennyire más az egyes egyedek hangja! Itt elég nyílt vízfelületen mozogtak, jól meg lehetett különböztetni őket. A 9. fényképen látható példány nem vett részt a kórusban.

Az előtérben látható fehér folt nem hó, hanem a nyárfa szösze, vagyis repítőszőre. Általában a látványától is tüsszögni kezdek, lévén allergiás rá, de most még nem kezdődött el nálam a menetrendszerű szénanáthás állapot, viszont elhatároztam, hogy szedni kezdem a gyógyszert.

A tanösvény tulajdonképpen „zsákutca”, a vége egy kiszélesedő rész ülőhelyekkel. Kiváló megfigyelőpont. Itt találtam egy eldobott papírzsebkendőt, amit ugyan nem volt gusztusom megfogni, de otthagyni is vétek lett volna. A megoldás: szemétszedés egy tiszta papírzsebkendő segítségével.

Amíg itt üldögéltem, néhány fura repülő rovar érkezett. (10. kép) Köszönöm Kocsis Zsuzsának a határozást, így már tudom, hogy vízi fátyolka volt.

Visszafelé sétálva feltűnő, sárga foltot vettem észre egy távolabbi fa törzsén. Először csak annyit tudtam megállapítani, hogy tapló. Itthon képről beazonosítva sárga gévagombának bizonyult, ami gyakran élő fán élősködik, de megterem kivágott farönkön is, ilyenkor korhadéklakó (szakszóval: szaprofita) életmódú. Megtudtam, hogy fiatalon ehető, főleg levest készítenek belőle. Idősebb korában ehetetlenül rágóssá válik. Mikor elolvastam, hogy kéregszerű bevonatot is alkothat a fa kérgén, akkor ráismertem, hogy láttam már. (11. kép)

Elhagyva a szigorúan vett tanösvényt, nyári „hóesésben” folytattam az utam a Ligetben. Erdei pintyeket követve sétáltam át a parkon a tavakig. (12-13. kép)

A horgásztavon vadkacsák között zajlott le éppen némi nézeteltérés arról, hogy kinek is van joga leszállni a vízre. Szemmel láthatóan egyesek uralták ezt a szakaszt, mert a frissen érkezett tojót és gácsért egy összehangolt üldözéssel elzavarták a már korábban itt úszkáló példányok. (14. kép)

Én a nádas irányába leskelődtem inkább, mint a tó felé, mert a kacsák helyett a rejtettebb életet élő állatokat szerettem volna látni. Nem tudtam, mire várok (eltekintve a vízityúktól, amit előre megfontolt szándékkal lestem meg), de ilyen helyen mindig történik valami, ha van egy kis türelmünk csendben szemlélődni. Történt is. Egy vízisikló úszott át többször is színen. Jól látszott ismertetőjele, a sárga félhold alakú folt a nyakán. (15. kép)

A nádcsomók között, mindig takarásban úszkáló vízityúk mellett egyszer csak felfigyeltem egy gyanúsan sima göröngyre. Jobban megnézve egyre jobban hasonlított egy teknőspáncélra. Egy kis mocsári teknős volt. Mindig örülök, ha láthatok egy-egy példányt. (16. kép)

Ez a kis fickó (vagy lány, mert ezt innen lehetetlen megállapítani, de kézben tartva se könnyű), rövid napozás után úszkálni indult. Én csendben fohászkodtam, hogy a közelemben jöjjön ki a partra, de nem volt együttműködő kedvében.

Ettől kezdve beállítottam a szemem keresőképét „teknőspáncél” címszóra. (Ha célzottan keresünk valamit, sokkal könnyebben meglátjuk, mintha csak úgy simán „kiszúrja a szemünket”.)

Lett is eredménye: egy újabb mocsári teknős és egy harmadik, ami sajnos gyanúsan nagy volt. Hát persze, ismét egy ékszerteknős! Idén már fotóztam a Dunában jól megtermett vörösfülű ékszerteknőst, egyet, a sok terráriumból szabadon eresztett közül. Sajnos nagyobbra nő és agresszívebb, mint az egyetlen őshonos teknősfajunk! Már az áttelelést is megoldotta több példány, pedig eredetileg Floridában élnek, ahol jóval enyhébb a tél.

Ez most éppen egy sárgafülű ékszerteknős volt. A nevét a feje oldalán húzódó sávok színéről kapta. (17. kép)

Nem vagyok híve annak, hogy boldog-boldogtalan tarthat egzotikus állatokat, amikhez kevés pénzért bármelyik állatkereskedésben hozzájut. Az egyik szempont, hogy nem biztos, hogy ért hozzá és csak kínlódik az állat. A másik, hogy ha ráunnak, „szeretetből” szabadon engedik. Ez akár az állat pusztulásához is vezethet, ami egyáltalán nem állattartóhoz méltó megoldás. Másrészt még nagyobb baj lehet abból, ha megél nálunk, kiszorítva a hazai fajokat, vagy akár veszélyessé válva, mint az elengedett madárpókok és skorpiók.

Szegény teknős erről nem tehet, ő csak megpróbál életben maradni azok között a körülmények között, amik éppen körülveszik.

Már a kocsi felé bandukoltam, amikor két zöld villanás vonzotta hirtelen magához a tekintetemet: két zöld gyík hím. Valószínűleg egy jóízű verekedést szakított félbe a jövetelem. Az ösvényen fürgén menekültek előlem, így csak hátulról sikerült lefényképeznem őket. Az egyikük beszaladt az ösvény és a tó közti keskeny növénysávba. Ezt jól tette, mert itt minden mozdulatát jelezték a meghajló sáslevelek. Követtem. Ő kb. félméterenként kinézett, hogy jövök-e még. Észrevett, visszabújt, előreszaladt. Az egyik ilyen kikukucskálásnál a nőstényt is megláttam.(18. kép) Neki párzási időszakban sem kék a torka, mint a hímnek.Végül a hím feladta a bújócskát vagy csak ártalmatlannak ítélt? Nem tudom. Minden esetre előjött és szinte pózolt a fotózáshoz. (19. kép)

Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de az ilyen alkalmakat meg szoktam köszönni az adott állatnak (legtöbbször csak suttogva, nehogy egy Homo sapiens meghallja).

Tehát: köszönöm.