Esti vezetés az Állatkertben 2010.06.10.

Új programon vettem részt a Fővárosi Állat- és Növénykertben (FÁNK). Havonta egyszer, egy csütörtöki estén, zárás után vezetést tartanak az érdeklődők számára. A programon mindig változtatnak, hogy az is szívesen jöjjön, aki részt vett már egyszer.

Tehát este 7-kor én is ott sorakoztam a kb. 25 résztvevő között. Üdvözöltek minket, majd két csapatra oszlottunk és egy-egy vezetővel útnak indultunk. A mi kísérőnk, Huszár György (1.kép) az Állatkert rövid történetével kezdte az ismertetést. Erről már sokat olvastam a honlapjukon, de azt nem tudtam, hogy a fővárosi a 12. legrégebbi állatkert a világon. (A bécsi viszont a legrégebbi.) A hosszú múlt előny is, hátrány is. Előny a sok szép műemléképület, de hátrány, hogy nehéz összeegyeztetni a műemlékvédelmet a modern állattartás igényeivel és a törvényi előírásokkal.

A nandu mellett elsétálva megtudtuk, hogy a röpképtelen futómadarak tollairól hiányoznak azok az apró kampók, melyek a többi madár tollát összekapcsolják, hogy lapátként hajtsa a levegőt. A szokásos 4 madárlábujj is átalakult: az emunak 3, a kazuárnak 2 és fél (egy csökevényes), a struccnak 2 lábujja van.

Az ismét vízzel telt Nagytó mellett felnéztünk az önszántukból itt költő kárókatonák és szürke gémek fészkeire. A fészkektől roskadozó nagy fák egy része alig-alig él. Ennek nem csak az az oka, hogy a madarak fészekanyagot tördelnek róluk, hanem az is, hogy a kárókatonák (2.kép) ürüléke nagyon savas és szinte kiégeti a fát. A szép fekete madarakat gyakran láthatjuk széttárt szárnyakkal, amint szárítkoznak. Erre azért van szükségük, mert nem vízálló a tolluk. Más vízimadarak, például a récék rendszeresen zsírozzák a tollukat a farkcsíkmirigynek nevezett mirigyük váladékával. A kárókatona azonban a mélybe bukik a táplálékát jelentő halakért, és a vízhatlanná tett, levegőbuborékokkal teli tollazat gátolná a merülést. Így azonban jól merül, de átázik. A szeme is alkalmazkodott ahhoz a kihíváshoz, hogy a levegőben és a víz alatt is jól kell látnia: 40 dioptriát képes változtatni a fénytörésén – tudtuk meg Gyuritól. A kárókatona a természetvédelem sikertörténete, hiszen a védelemnek köszönhetően a súlyosan lecsökkent egyedszám ismét megnőtt. Jelenleg már időszakosan vadászható is a halastavak környékén (ahol feneketlen bendője miatt nem nagyon kedvelik).

A Pálmaháznál az Akvárium vezetője, Dr.Vincze Zoltán (3.kép) várt minket. Amint beléptünk, felhívta a figyelmet a falak mozaik berakására, mely a legutóbbi felújítás után ismét eredeti szépségében látható. A kőből kirakott 1954-es évszám a mozaik keletkezésének dátuma, s egyben a háború utáni helyreállítás időpontja is. (A háborút a Pálmaház nagyon megsínylette, csupán néhány növény élte túl, hogy betörtek az üvegtáblák és megszűnt a fűtés. A tavukba fagyott krokodilok tetemét pl. csak a tavaszi olvadás után lehetett eltávolítani 1945-ben.)

Zoltán gyakran kérdezett tőlünk az ismertetője alatt. Megmondhattuk a különbséget a tenger és a sóstó között (tenger az, ami kapcsolatban áll a Világtenger többi részével); kitalálhattuk, hogy mi lesz egy édesvízi hallal, ha tengervízbe tesszük. Azt jól mondtuk, hogy el fog pusztulni, de azt nem tudtam, hogy lemerülni se nagyon képes, nagy izommunkával leküzdené magát 20-30 cm-re, de amint abbahagyná a mozgást, feljönne a felszínre a nagyobb felhajtóerő miatt.

A Némó c. animációs film miatt nagy népszerűségre szert tett bohóchalak előtt álltunk meg. Több fajuk is van, melyek mind tengeri virágállatokkal állnak szimbiózisban. Azt hittem, ismerem ezeket a halakat, hiszen a kölcsönösen előnyös kapcsolat (szimbiózis = együttélés) iskolapéldái. Zoltán tudása azonban kimeríthetetlennek tűnt. Megtudtuk, hogy az egy fajba tartozó bohóchalak közül mindig a nőstény a nagyobb testű, néha háromszor akkora, mint a hím. A bohóchalaknak nincsenek nemi kromoszómái, az ő nemük nem a megtermékenyítéskor dől el. A kis bohóchal mint lárva, még hermafrodita (kétnemű).  Ha fejlődése egy nőstény közelében zajlik (nem az anyja mellett nő föl), akkor a nőstény által termelt feromonok (kémiai jelek) lelassítják a növekedését, és hímmé alakítják a halat. Ha azonban később a nőstényt elkapja egy ragadozó (ez gyakoribb, mint a kisebb hímek zsákmánnyá válása), akkor megszűnik a gátló hatás, és a hím 6-12 hónap alatt megnő és nősténnyé alakul.

Megcsodáltuk az üregeikből kinéző murénákat is (4.kép). Eddig még nem figyeltem meg, hogy nincsenek mellúszóik. Egész testük a sziklarepedésekbe való beférés érdekében módosult. Főként éjszaka vadásznak aktívan, apró szemüket nem nagyon használják, így gyenge a látásuk. (A logikai kapcsolat nem fordított, az érzékszervek a szükségességük, használatuk arányában válnak egyre jobbá vagy csökevényesednek el.)

A látványosan szép tűzhallal (5.kép) Zoltán a tengerben is találkozott, hiszen ő búvárkodik. Ha a búvár közelít, a tűzhal „fejre áll”, mérgező tüskékké módosult hátúszóját fordítva a vélt támadó felé. Még mozgatja is őket, nehogy köztük megközelíthető legyen. A hatékony méreg a bőrbe jutva éget, mint a tűz, innen a hal neve. A fájdalmon kívül kifejezetten veszélyes is ránk nézve a tűzhal mérge. A muréna azonban időnként leküzdi a védelmi vonalakat: alulról támadja meg a tűzhalat és addig veri a sziklához, amíg az összes tüskét ledörzsöli róla.

Zoltán csak azért bocsátott utunkra, mert kísérőnk jelezte, hogy még másutt is várnak minket. Egyébként órákig tudott volna még mesélni a csalánozók csalánsejtjeiről, a globális felmelegedés miatt kikelő csupa nőstény tengeri teknősökről, és arról a sok érdekességről, amit az Akvárium lakóiról tud.

A tevék mellett elhaladva Gyuri elmesélte a tevefélék evolúcióját: az újvilági tevék (a lámák, alpakkák, vikunyák és guanakók) alakultak ki először. Közülük vándoroltak át a Bering-szoros helyén húzódó földhídon egyesek Ázsiába. Belőlük lettek a kétpúpú tevék. Ez utóbbiak vándorolva elterjedtek, egészen Afrikáig, ahol egypúpú tevékké (dromedárokká) váltak. Azt tudtam, hogy a kis teve üres zacskóként a hátára simuló púppal születik, ami az anyatejtől beleépülő zsírtól kezd fokozatosan megtelni. De az újdonság volt számomra, hogy az egypúpú teve magzata a méhben 3 hónapos koráig két púpkezdeményt visel, csak aztán csökevényesedik el a második. Ez is mutatja, hogy az embrionális fejlődést érdemes tanulmányozni, ha az evolúcióra vagyunk kíváncsiak.

A tevecsődörök igen kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Az Állatkert történetének egyetlen halálos balesetét is egy teve okozta, aki tarkón harapta gondozóját 1969-ben.

A Dél-Amerika háznál Domonkos Zoltán várt minket. De nem volt egyedül: egy hatalmas boa tekergett a nyakában-kezében (6.és 7.kép). Kezdetben kicsit tartózkodóan közelítettünk a tekintélyes kígyó felé, de aztán mindenki felbátorodott és simogatni kezdte a hüllőt. Végül átvettük gondozójától és mi cipeltük (egyszerre hárman!) a doboza felé. Aki még nem érintette egy kígyó csodálatos bőrét, feltétlenül próbálja ki! Persze ne egy méregdrága kígyóbőr cipőn! Természetesen a kígyók sosem nyálkásak, hiszen száraz szarupikkelyek fedik a testüket. A hasukon óvatosan visszafelé simogatva őket, érezni lehet, hogy ekkor érdessé válnak a pikkelyek. Így alkalmasak a kapaszkodásra. Az állat csupa izom. Az izmaival mozgatja a bordáit, melyek a kígyózó mozgást eredményezik.

A Dél-Amerika ház kifutójába is bemehettünk (8.kép). Ez igazán ritka élmény volt! A két tapír úgy tülekedett a kezünkben lévő banánért, hogy alig engedtek be minket. Nem finnyásak és nem pazarolnak: héjastól eszik a banánt. Mivel pár perce még a medencében lubickoltak (9.kép), mindketten vizesek voltak. A nagyobb testű tapír a nőstény, az ő neve Szuki (hallás után írtam le), a kisebb hímet Gézának szólította a gondozója. Mindketten olyan szelídek, mint egy kutya. Evés után fülvakargatást kívántak, majd Szuki hanyattfeküdt, hogy a hasát is vakargassuk (10. és 11. kép). Mondanom sem kell, hogy osztatlan sikert aratott! Ebben a testhelyzetben jól megfigyelhettük a lábujjait, melyekből elől 4-et, hátul 3-at hord (12.kép).

A tapírok kifutójában még az egyik alpakkát is megsimogattuk (13.kép). Fantasztikusan puha a szőre! Ő is kedveli a banánt. A jóval kisebb vízi disznók és a nagy marák (dél-amerikai nyúlszerű rágcsálók) nem barátkoztak velünk, bár nem is menekültek. Igaz, mi sem erőltettük a közeli kapcsolatot, látva Zoltán lábán a mély sebet, melyet az egyik vízi disznó ejtett.

Gyuri vezetésével elhagytuk a kifutót és továbbsétáltunk az Állatkertben. Az épülő-szépülő Sziklakert mellett vezetett az utunk. Már keresztülfolyik rajta az új patak, és kihajtottak a páfrányok is (14.kép).

Menet közben megtudtuk, hogy a tarvarjú (15.kép) egykor engedélyezett böjti eledelnek számított, ezért már a középkorban majdnem kihalt. Így lehetséges, hogy már 1504-ben (!) védetté nyilvánította a salzburgi érsek. Ezzel ez a faj a világ legrégebben védetté nyilvánított faja. Ha elég sokáig figyeljük őket, meg lehet szokni a látványukat. Egyesek szerint néhány hét folyamatos megfigyelés után már szépnek is látja őket az ember – bár ezt a kijelentést még nem sokan erősítették meg. Mint tudjuk, a „jaj, de szép!” és a „cuki kis állat” nem természetvédelmi kategória.

Hallottunk Faki, az emberek által felnevelt fakókeselyű fura ellenszenvéről, amit a babakocsik kereke iránt táplál. Embert, állatot, gyereket sosem bántana, de ősi ellenségként tekint a babakocsikerékre, melyet, ha teheti, szétcincál. Az Állatkert már fizetett miatta kártérítést. Aki megmagyarázza e viselkedés biológiai hátterét, cikket publikálhat róla valami neves szaklapban.

Még meglátogattuk a zsiráfokat, akik már lefeküdtek. Ez azért nem szó szerint értendő, csupán bejöttek éjszakára a Szavanna-házba. Itt mi is felmehettünk a galériára, ahonnan szemlélhettük a hatalmas állatokat (16.kép). Még sosem néztem LE egy zsiráfra! Most is, mint rendesen, ennivalóért nyújtogatták hosszú, sötét nyelvüket. Egész nap etetik őket a látogatók, de azért este is megettek levezetésként egy fél vödörnyi, darabokra vágott almát. Itt futott rajtam át a gondolat, hogy tulajdonképpen hányféle nyál is van a kezemen? Kezdték a tapírok, folytatta az alpakka, most néhány zsiráf. Ideje volt kezet mosni.

A két elefánttehén is bent éjszakázik a helyén, nekik csak futtában köszöntünk. Egyikünk megkérdezte, hogy tényleg lassan tanulnak és felejtenek az elefántok? Gyuri szerint ennek csak az egyik fele igaz, ugyanis gyorsan tanulnak és lassan felejtenek (bizonyos dolgokat sosem felednek). Erre példaként vezetőnk elmesélte, hogy amikor egy fiatal bika élt itt, gyakran volt beteg a foga. Az orvosi ellátáson kívül gyógyszert is kellett kapnia. A gondozók megkínálták a pirulákkal, amiket el is vett (egy rizsszemet is fel tud venni az ormányával), megkóstolta, de nagyon nem ízlett neki. Köszönte, ilyet nem kér. Erre cselhez folyamodtak: a mindennapi kenyérveknijét kifúrták, és abba gyömöszölték a gyógyszereit. Több napig be is vált a csel. Az egyik nap azonban kettétört a cipó és kihullottak belőle a gyógyszerek. Megszaglászta őket és azonnal tisztában volt vele, hogy csúnyán átverték. Attól kezdve sosem evett egyben kenyeret, mindig kettétörte és megvizsgálta.

A jelenleg nálunk élő két elefántról is megtudtunk valamit. A szabadon kószáló gyöngytyúkok időnként betévednek az elefántok kifutójába, amit ők birtokháborításként erősen sérelmeznek, és kizavarják az apró és teljesen ártalmatlan látogatókat. Ez a kizavarás egy rituális aktus, feltétlenül meg kell történnie. Igen ám, de a két elefánt csordavezérként tekint a gondozójára. Így ha ő is jelen van, amikor a pimasz gyöngytyúkok újra bemerészkednek, akkor az ő feladata „megvédelmezni a csordát”. Ez úgy néz ki, hogy elől halad a vezér, a maga 70 kilójával és 170 centijével, mögötte a két segéderőt jelentő hatalmas elefánt és együtt döngetnek a szerencsétlen tyúkok felé. De megnézném!!!

A programot nagyon élveztem, mindenkinek csak ajánlani tudom. Információk az Állatkert honlapján találhatók.