MME túra a Tétényi-fennsíkon

Már az MME Budapesti csoportjának szerdai találkozóján kedvet csinált nekünk Bajor Zoltán az orchideákhoz. Hiszen ezek a szép növények nemcsak a trópusokon vagy üvegházakban, hanem itthon is megcsodálhatók. A hazai fajok mind a talajon élnek, nem fánlakók, mint a trópusiak. Őket is látni szerettük volna a hétvégi kiránduláson, a Tétényi-fennsíkon.

Az budafoki Szoborparkig kell eljutni (kocsival vagy busszal), innen indul egy tanösvény, melyet érdemes végigkövetni. A tanösvény ismertető füzete letölthető a Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület honlapjáról. Érdemes a füzettel felszerelkezve érkezni, mert a tanösvény táblái szűkszavúak (tekintettel a gyakori rongálásokra, nem érdemes drága táblákat csináltatni). A Zöld Jövőnek köszönhető a terület védetté nyilvánítása és az élőhelykezelés nagy része, melybe bekapcsolódnak az MME önkéntesei is.

Bár erre a napra egy nagy hidegfront érkezése volt várható, mi nyári melegben, kék ég alatt kirándultunk. Sok szépet láttunk! Ez a terület elsősorban a növényvilágáról nevezetes. A jórészt mészkövön, kisebb részt kavicson-homokon kialakult felszín sok emberi beavatkozást szenvedett már el. Egyes részei katonai gyakorlótérként szolgáltak, másutt nemrég ledózeroltak egy nagy felületet, de végül a lakópark helyett most ismét visszatérhet a természet. Mindezek miatt a növénytársulások változatos mozaikját láthatjuk. Az itt élő kb. 400 növényfaj közül 39 védett. Közülük mi is többet láthattunk:

Én most láttam először a borzas vértő nevű növényt, amely éppen virágzott. A kétéves növény idei hajtásai csak szőrös leveleikkel bújtak meg a felszínen, de a tavalyi példányok kb. fél méter magas száron most bontották szerény, bókoló, sárga virágaikat. Ritka, védett fajunk.

Maguk a gyepek is szemet gyönyörködtetőek. Most kezdtek igazán látványossá válni az árvalányhajas rétek. Főként a csinos árvalányhaj jellemző a területre. (Aki további érdekességeket akar olvasni, írtam már cikket az árvalányhajról: a Fajok fül alatt, a Növények között találod.)

Szintén májusban nyílik a fehéres csűdfű, ez a szerény pillangós virágú növény. Csak a felálló szirma, a „vitorla” lilás rózsaszín, a többi fehér. Mint a pillangósoknak általában, ennek a növénynek is apró levélkékből álló összetett levele van. Szintén védett faj.

A tarka imola kecses kék és rózsaszín szirmai mindenkinek tetszettek. Én a Sas-hegyen ismerkedtem meg vele, ami ugyan dolomit sziklagyep, de itt a mészkövön is sok hasonló élőhely van.

Az igaz nagy csemege azonban sömörös kosbor volt! Amikor Bajor Zoli szólt, hogy megérkeztünk az orchideás élőhelyre, szinte lépni se mertünk, igyekeztünk lebegni, nehogy letapodjuk a ritka, védett növényeket, amiket egyelőre senki se látott. Amikor Zoli bemutatta nekünk egyiküket, hamarosan ráállt a szemünk, tudtuk, mit keresünk. Kicsit bátrabban széledtünk szét, s nemsokára mindenki felfedezte a „saját” orchideáját. Gondolom, a fölöttünk időnként elhúzó vitorlázó és motoros repülőkről érdekes látvány lehetettünk, amint szanaszét hasalunk a réten, lelkesen fotózva az apró termetű szépségeket! Bár a kosborképek után hasonló lelkesedéssel fotóztuk egymást is, hiszen mindenki kellemesen röhejes ebben a pózban (kivéve persze saját magunkat).

Az apró csodák keresése közben egy másikat is megláttam: két párzó boglárkalepkét. A kukkolás ebben az esetben megengedett! Ilyenkor hagyják magukat fotózni. Nem is én zavartam meg az idillt, hanem egy másik boglárka hím, aki addig piszkálta a párt, amíg sikerült szétzavarnia őket. Hát a szerelmi háromszög sosem egyszerű!

Icipici élőlény is nagy örömet tud okozni: végre láttunk bikapókot! (Köszönet Kincses Lászlónak, aki észrevette!) Már régóta szerettem volna találkozni vele, részint a hím szépséges piros-fekete színe, részint a kellően apró termete miatt. Nyolc lábból és fejlett csáprágókból ugyanis csak a méreten aluliakat kedvelem igazán. Ez a ritka, védett pók igazán csinos kis állat!

Hazánk legnagyobb pókja, a szongáriai cselőpók is él a területen. Ha őt magát nem is láttuk (főként éjjel mozog), de lakóüregét megfigyelhettük. Szépen kibéleli pókfonállal, még a tetejére is jut.

Nem lennénk igazi MME-tagok, ha csak lefelé figyelnénk! Láttunk azért madarakat is! A tövisszúró gébicseket kétszer is megnézhettük a spektívek (nagy teljesítményű távcsövek) segítségével. Egy (majd két) vörös vércse szinte a fejünk felett „szitált” a levegőben, ami azt jelenti, hogy egy pontra figyelve szinte megállt egyhelyben.

Egy egerészölyv is megnézett magának minket, több szajkó repült át felettünk, hallottuk a kakukk szavát.

Hüllőt csak egyet láttam, egy zöld gyíkot. Kissé félénken húzódott be a levelek alá, így nem sikerült túl jó képet készíteni róla. Sajnos a pannon gyíkkal most sem sikerült összefutni, de hagyni kell valamit máskorra is.

A lepkék azonban nagy fajgazdagságukkal kényeztettek minket. Az más kérdés, hogy melyiket sikerült becserkészni egy fotó erejéig. A bogarak közül főként rózsabogarakat láttunk a vadrózsákon és a veresgyűrű somokon, amiknek a virágán falatoztak.

A látnivalók mellett és között nagyon jókat beszélgettünk! Így aztán minden megvolt, ami feledhetetlenné tesz egy kirándulást.

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika