Orchideák nyomában a Kolon-tónál

Annyira tetszett nekem tavaly a séta a Kolon-tónál, hogy gondoltam, idén is megismétlem. Most is egyedül indultam el az Izsák határában kezdődő tanösvényen. Már az első bóklászás eredményes volt, hiszen az ösvény melletti réten poloskaszagú kosborokat találtam. A neve ugyan nem túl bizalomgerjesztő, de ez a hazai orchidea is szép és érdekes. Minden orchideánk talajlakó (ellentétben a trópusiakkal, amik ún. epifiták, vagyis élősködés nélkül fán lakók). A poloskaszagúnak a szagát ugyan nem éreztem - „hála” az allergiának - de megcsodáltam barnásvörös szirmait.

Elsétálva egy táboroztatásra átalakított, szépen rendben tartott tanya mellett, megláttam egy csoportot, akik éppen vezetett túrára indultak. Kérdésemre nagyon kedvesen megengedték, hogy csatlakozzam hozzájuk. Az egész napot együtt töltöttük. Vezetőnk Dudás László volt, a terület kiváló ismerője, egykori természetvédelmi őr. Minden fűt-fát ismert, minden homokbuckáról és régenvolt tanyáról tudott valami érdekeset! Elmesélte, hogy a Kolon-tó környéke nagyon megváltozott az utóbbi néhány évtizedben. Sok tanya vált lakatlanná, egyesekre már csak a kútja, s néhány elvadult gyümölcsfa emlékezteti a jó szemű kirándulót. Néhány „ősöregnek” tetsző erdőfoltban még tengődnek a szőlőtőkék, amikről 20 éve még szüreteltek! Laci szerint a helyi férfiak közül többen leélték úgy az életüket, hogy vizet nem is ittak, csak bort.

A telepített fák gyorsan átveszik az uralmat. Sajnos sok fafaj idegen ettől a tájtól: akácok (Észak-Amerikából betelepített faj), nemes nyárasok, fekete fenyvesek váltják egymást. Ahol azonban nem az erdőgazdálkodás a cél, hanem a Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei az őshonos vegetációnak akarnak teret biztosítani, ott irtják az akácot. Ez nem egyszerű feladat, mert gyökérsarjakról is kihajt. Az egyik módszer látszik a fotón: a kéreg és a szerves anyagot szállító háncsrész körbevágásának hatására állva pusztul el a fa. Kegyetlennek tűnik, de tudni kell, hogy az akácosban alig néhány faj él meg, míg egy homoki gyep sokkal fajgazdagabb.

Egy kisebb folton erdei fenyővel is találkoztunk. Az egyik fa elágazott, két törzset nevelt, ami nem sajátja egy fenyőnek. Nem is önszántából tette! Az erdei fenyő hajtástorzító lepke művelte ezt vele, amikor még kisfenyő korában a csúcsrügybe tette a petéjét, s a kikelő hernyó szétrágta azt. A csúcsrügy hiányában két oldalsó hajtást nevelt a fa, így lett kéttörzsű.

Egy madármegfigyelő toronyból ráláttunk a tóra. A Kolon-tó 3000 hektáros területéből 1200 ha nádas, 800 ha pedig orchideás rét. A „tó” már mocsár állapotban van, évtizedeken át próbálták lecsapolni, de teljesen sosem sikerült (szerencsére), s a ’60-as években fel is hagytak vele.  Mivel ez a sekély mélyedés a környék egyik vízgyűjtő medencéje, most is ide szivárog a talajvíz. A felszíni vízfolyásokat zsilipek zárják le, s csak akkor kap ezekből vizet, ha nagyon sok a csapadék.

A hatalmas nádas igazi madárparadicsom. Laci mesélt az egyik hírességről, a fülemülesitkéről. Ennek a nádi énekesnek a Kárpát-medence a legészakibb fészkelőhelye. A telet a mediterrán tájakon tölti, de ott annyira megritkultak a nádasok, hogy ma már szinte csak a szennyvíztelepeken talál menedékre, ahol a nádast biológiai víztisztásra használják. Ezt a rejtőzködő fajt nem láttuk, de kanalas és szürke gémek átrepültek a fejünk felett. Jól megkülönböztethetők arról, hogy hogy tartják a nyakukat repülés közben. (Lásd a képen!) A nádas felett barna rétihéja vadászott. Egy csapat cigányréce is felrepült, közülük kb. 40 pár költ idén a tavon. A fokozottan védett gémtelepen a hazai természetvédelem címermadarának, a nagy kócsagnak kb. 120 párja költ. Laci elmondta, hogy a tó egyes részein vágják a nádat, de a gémek fészkelésére a friss nád nem alkalmas, legalább 4 évesnek kell lennie, hogy a madár el tudja törni a nádszálakat.

A kirándulás során a Bikatorok nevű homokbucka tetején lévő kilátóból láttunk egy hatalmas, külszíni bányának tetsző területet. Kiderült, hogy nem elvisznek innen valamit, hanem azt az iszapot és üledéket terítik szét, amit a Kolon-tó egy elkerített területéről kotornak. Kialakítanak egy új, nyílt víztükrű részt, hogy új fajok megtelepedését segítsék elő. Hatalmas munka, amit pályázati pénzből fedeznek.

A homokbuckákat járva megtanultuk felismerni a deres fényperje nevű fűfélét, aminek a levelei hamvasszürkék (mintha deresek lennének), s virágzata szinte fénylik a napsütésben. Szép borókabokrok mellett vezetett az út, amiknek értéke még nagyobbra nőtt, mióta néhány hete leégett leghíresebb állományuk Bugacon. Egy homokfolton dúlásnyomokra lettünk figyelmesek. Itt bizony tragédia zajlott: egy mocsári teknős nehezen megásott fészkét rabolta ki egy ragadozó (pl. borz is lehetett), s mi már csak a bőrszerű, lágy héjak maradványait láthattuk.

Egy kis „cuppanós” kitérővel megnéztük a madárvárta hálóit, amik arról híresek, hogy másfél km hosszan húzódnak, s ezzel Európa leghosszabb összefüggő hálói. A nyári gyűrűzési nagyüzemben százszámra fogják itt a madarakat (kizárólag gyűrűzési, kutatási céllal, aminek szerencsére nem esnek áldozatul a madarak, nem úgy, mint a mediterrán, étkezési célú mészárlásnak).

Kicsit elszaladt az idő a homokbuckákon, ezért kocsikra pattantunk. (Miután órákig mentünk a nehéz homoktalajon, ez a „pattantunk” képletesen értendő!) A Kolon-tó másik felén, Páhinál szálltunk ki.

Itt másféle rétek, más fajok fogadtak minket. Nyugodtan mondhatjuk, hogy virágszőnyegen jártunk! Csodás, s ma már csak néhol látható ez a gazdagság növényben, állatban. Eleinte keresgéltük az orchideákat, aztán már csak válogattunk, hogy minél szebb példányokra akadjunk. Volt itt az elegánsan törékeny mocsári kosborból annyi, hogy kaszálni lehetett volna! Persze nem lekaszálni, csak lefotózni akartuk őket. A hússzínű ujjaskosbor virágzata sokkal tömöttebb, s inkább rózsaszínes árnyalatú. A vitézkosbor kicsit már túljárt a virágzási idején, de azért találtunk szép példányokat. Mindegyik faj egy kicsit más, de mind megegyezik abban, hogy egyik szirma mézajakká vált: a többinél díszesebb szirom leszállópályát nyújt a rovaroknak. Színe, illata, nektárja csalogatja a potenciális beporzókat.

Ahol nem orchideában, ott réti iszalagban, réti kakukkszegfűben vagy az őket látogató boglárkalepkék sokaságában gyönyörködtünk. Egyik társunk fürge gyíkot fogott, s mindnyájan megnézhettük csinos, foltos mintázatát. Laci egy fogasfarkú szöcskét csípett el, őt is alaposan szemrevételeztük, mielőtt útjára bocsátottuk.

Fodor Ákos szavai jutottak eszembe:

„Végy egy Ezt vagy Azt,

emeld föl a szívedig

- s vigyázva tedd le.”

Köszönet a szép napért a társaságnak, akik befogadtak és Dudás Lászlónak, akitől sokat tanultam.

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással. Köszi! Erika