Kisvasúttal és gyalogosan Belső-Somogyban (A Tőzike tanösvény látnivalói)

2013 nyarán a saját „terepgyakorlatomat” Kaposvárra és környékére terveztem. Budapesti lévén, ez a táj elég messze esik tőlem, így több napra érdemes csak eljönnöm. Az egyik nagyon jól sikerült túrámat szeretném kedvcsinálóként megosztani veletek, amit a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet területén tettem.

Mesztegnyő egy falu Kaposvártól ÉNy-ra, kb. 50 km-re. Jó út vezet idáig, s a faluban tábla jelzi, hogy merre van az erdei vasút végállomása. Az interneten megnéztem a menetrendet, s láttam, hogy hétvégeken üzemel. Én a 10 órakor induló vonattal mentem. Nagyon változatos tájon vezetett az út: hol erdőben, hol tavak, lápok mellett. A nyitott kocsiba be-belátogatott egy-egy lepke, a kezemre szállt egy kékszárnyú sáska. (A kis huncut még meg is kóstolt!) A vonat jó hosszan, háromnegyed órán át megy, mire eljut az egykor lakott Kakpusztára. A vasutat 1925-ben a Hunyadi grófok építették közlekedési eszköznek, valamint fa, hal és mocsári teknős (!) szállítására, ami innen piacra került. Az árut Mesztegnyőn rakták át normál nyomtávú vasútra.

Aki kicsi gyerekekkel jön, a végállomáson fél órát játszhat a kis focipályán velük, majd visszaindulhat a kisvonattal. Lehet hosszabban is maradni, kiépített tűzrakóhelyek, sőt kész nyársak várják a sütögetni vágyókat. A fejünk felett nagy eséllyel láthatunk átrepülő hollókat és réti sasokat, mindkét faj fészkel a környező erdőkben. Én is láttam mindkettőt, s szinte egész nap hallottam a hollók kiáltásait. Amikor éppen a réti sast csodáltam, hirtelen egy őz ugrott fel a közelemben, de nem szaladt messzire, még vissza is nézett. Mindezt a focizó kisgyerekektől 30 méterre!

Én azért jöttem, hogy végigjárjam a Tőzike tanösvényt. Ez ún. e-tanösvény, ami azt jelenti, hogy a magyarázó szöveget elektronikus úton lehet letölteni, a helyszínen nincsenek magyarázó táblák, csak az útvonalat jelölő tőzike jel. Bizony nagyon kell hozzá a szöveg! Időnként arról is a leírásból lehet értesülni, hogy mikor merre kell menni. De főként az a jó, hogy rányitja az ember szemét arra, hogy mit lát.

Egészen elképesztő, hogy itt a homokdombok világában mennyire megváltozhat az élővilág néhány méteren belül! Belső-Somogy homokbuckái nem olyanok, mint az általam ismert kiskunsági homokvidék. A somogyi ún. savanyú homok, vagyis nem meszes. Jégkorszaki folyók hordaléka, amit aztán a szél rendezett buckákba. Vastagsága 5-8 méter (néha 10m). A buckák száraz hátain homoki tölgyesek és bükkösök maradványait, valamint ültetett fenyveseket és akácosokat találunk. A buckák közti mélyedésekben pedig fűzlápok, égerlápok, égeres mocsárerdők jelzik a sok nedvességet, az időszakos vízborítást. Nagyon jó ötlet a tanösvény készítőitől, hogy a jellemző fafajok néhány példányát nevük rájuk festett kezdőbetűivel jelöltek meg. A leírásban is szereplő jelekből biztosan tudhatjuk, hogy milyen fajt látunk (pl.: B=bükk, MÉ=mézgás éger, stb.). Az ösvény szépen karban van tartva, lehet látni, hogy merre halad, de nincs olyan sűrűn felfestve, mint egy turistajelzés. Néhol kidőlt fákon kell átjutni, de ez inkább szép, mint baj. Érdekes gombákat lehet találni rajtuk.

Én júliusban jártam erre, s nagyon élveztem a körülöttem repkedő lepkék sokaságát. Érdemes egy-egy napsütötte folt előtt várakozni, mert ilyen helyekre szívesen leszáll az Atalanta lepke, az erdei szemeslepke vagy a C-betűs lepke. Bár ez utóbbi a C alakú jelet a szárnya fonákján viseli, ami csak csukott szárnyaknál látszik, de a nyitott szárnyú lepke is igen szép! A második C-betűs lepke képen, a hátsó szárnyon lehet látni az élénk sárga betűt.

Nem csak a szép lehet érdekes! Nekem a nagy újdonságot az a viszonylag kicsi pók jelentette, aminek a teste csupán kb. 1 cm-es, mégis jól látszott a homokon, hiszen teljesen fekete. A torzpókok közé tartozik. Azért kapta ezt a nevet, mert a csáprágója aránytalanul nagy a testéhez képest. A karom részét behajlítva hordja, de maráskor felmereszti. Egyrészt annak örültem, hogy sikerült lefotóznom, másrészt annak, hogy nem nő nagyobbra!

A tanösvény hosszan vezet az Aranyos-patak mentén. Ez a patak észak felé folyik, s végül a Balatont táplálja. Itt inkább a környék állatait itatja, amint az a sok lábnyomból is látszik a partján.  Jól felfedezhető, hol járnak le az őzek, szarvasok és vaddisznók a vízhez. Szerettem volna vaddisznókkal találkozni, de ez most nem sikerült, ám őzet háromszor is láttam. A patakot szabályozták, emiatt azonban kevesebb víz terül szét áradáskor a környéken, ami hiányzik a növényzetnek. A természetvédelem feladata az eredetihez hasonló állapot visszaállítása. Míg ez egy patak esetében sikerülhet, addig az inváziós növényfajokkal szemben szinte reménytelen küzdelem. Mint azt az ismertetőből is megtudhatjuk, a japán keserűfű az egyik behurcolt, s agresszíven terjedő faj. Minden évben újra hajt, s napi több centit nőve 3-4 méter magas lesz. Ha levágjuk, a föld alatti részéből tömegével sarjad ki, s még több lesz belőle (mint a görög mondavilág Gorgó-fője).  Valóban sokfelé találkozhatunk vele az ösvény mentén.

A patak partján sétálva sokszor hallottam a sárgarigó „huncut-a-bíró” dallamos kiáltását. Valahogy mindig boldog leszek tőle!

A patak után a Lencseni-tóhoz érünk, ami egy a sok egykori halastó közül. A tavak gátjai elpusztultak a II. világháborúban, de ezt helyreállították. A tó jelenleg magánkezelésben van, de azért elgyönyörködhetünk benne, valamint a partján repkedő szitakötőkben, a gyakran felugró halakban, az úszkáló vízimadarakban. Mellőlem éppen egy repülő ékszer, egy jégmadár repült fel. A vízben a sulyom szúrós termései úszkáltak. Nevezik vízi gesztenyének is, mert ehető, s az íze a gesztenyére emlékeztet. Ezt leírni leírom ugyan, de igaz, ami igaz, még sosem kóstoltam. Jelenleg védett, úgyhogy nem is lenne szerencsés bekebelezni.

A tanösvény visszafelé vezető része elhagyott tanyák helyén fut. Mára gyakorlatilag nem maradt belőlük semmi, pedig a háború előtt 2-3000 embert tartott el a terület. Kakpuszta is település volt egykor. A téeszesítés során földjüket elvesztett emberek azonban elköltöztek innen. A gazdálkodásra emlékeztetnek az ültetett erdei fenyők törzsén a bemetszések, melyek segítségével felfogták a gyantát, amit fontos vegyipari alapanyagként lehetett eladni.

Mikor visszaérkeztem a kisvasút végállomásához, hogy megvárjam a 15:15-ös vonatot, már várt ott valaki. Egy mezei nyúl üldögélt a sínek mellett és nézelődött! Persze lefényképeztem, de nem gondoltam volna, hogy valóban megvárja a vonatot! Pedig bizony ott üldögélt, amikor nagy zörgéssel befutott a kis mozdony és a kocsi. Ez még az erdészeket is meglepte. Bár ők már többször látták itt ezt a nyulat, ennyire bizalmas még nem volt. Végül azért befutott a sűrűbe. Szép búcsúajándék volt ettől a gyönyörű tájtól!

A Tőzike tanösvény füzete letölthető a Duna-Dráva Nemzeti Park honlapjáról.

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika