Hód lakik Újpesten

Egészen megdöbbentem, amikor december 25-én, egy kis beigli-ledolgozó sétán hódnyomokra bukkantam Újpesten. A lakásunktól 10 perces gyaloglásra lévő legközelebbi természetes élőhely a Népszigeten van. Egy apró, ma már védett ártéri erdőfoltról van szó, ahová időnként kisétálok. De ezzel nem vagyok egyedül, elég nagy itt a forgalom. Sokan kocognak, kutyát sétáltatnak vagy horgásznak errefelé. Egy kutyakiképző iskola is működik a szigeten. Éppen ezért eszembe sem jutott, hogy egy hód választhatná lakóhelyül ezt a városi környezetet.

Dávid fiam emlékezett rá, hogy már olvasott erről a hódról, így utánanéztem a neten. Valóban, idén júniusban, a nagy árvíz során már mások is találkoztak vele, sőt le is filmezték. Éppen a Népszigeten lévő kis gazdaságból menekítették ki állatvédők a kecskéket és a baromfit, amikor a közvetlen közelükben elsétált a hód. Rajtuk kívül egy kenuzó apuka és két gyermeke is látta, az ő csónakjukat közelről szemrevételezte a hód. Mivel nem találták túl barátságosnak az állatot, így ragadt rajta a Morcos Hód név. Ezek szerint már nyáron is itt tanyázott.

Én most télen nem láttam őmorcosságát, de jelenlétének egyértelmű jeleit hagyta a parton. A megrágott fákra, ágakra figyeltem fel. A fatörzseken a sebek egész frissek voltak, a lehullott forgács színe is arra utalt, hogy a rágás a közeli napokban történt. Az ember által kivágott és a hód által kidöntött fa könnyen megkülönböztethető. A fűrésznyomok egyenes vágásfelületet hagynának, a fejsze pedig nagy, lapos vagy ék alakú bemetszéseket a fán. Ezeken a sebeken azonban kiválóan látszanak a hód két éles, de keskeny metszőfogának a nyomai. Emberi szerszámok közül legfeljebb egy keskeny vésővel lehet hasonló nyomokat készíteni.

Mikor a rágott fákat csodáltam és fényképeztem, egy kutyasétáltató idősebb hölgy, Ica érdeklődött, hogy mit csinálok. Lelkesen meséltem el neki, hogy ezek hódnyomok. Érdeklődve lépett közelebb, s most már együtt kerestük az újabb és újabb megrágott fákat, ágakat. Mikor azt kérdezte, hogy minek csinálja ezt a hód a fákkal, hiszen halat eszik, mert vízi állat, akkor gondoltam arra, hogy megírom ezt a cikket. Hátha mást is érdekel, hogyan is él nálunk a hód. Ha már van Budapestnek „saját hódja”, hát ismerjük meg!

A hódnak két faja létezik. Nálunk az eurázsiai hód él. A tévében azonban amerikai és kanadai természetfilmeket láthatunk főleg, s azokban a kanadai hódot mutatják be. Külsőleg a két faj annyira egyforma, hogy a szakemberek sem tudják megkülönböztetni őket. A fajmeghatározáshoz vagy DNS-vizsgálat kell (ehhez szőrszálak is elegendőek, de csak szaklaborban lehet elvégezni) vagy a halott hód koponyacsontjai alapján lehet megtudni, hogy melyik fajba tartozott. Az életmódjuk azonban eltérő. A mi hódjaink nem szoktak egy patakon kialakított gáttal mesterséges tavacskát létrehozni és a közepére ágakból hódvárat építeni (ezt szoktuk látni a természetfilmekben). Az eurázsiai hód meredek folyópartba készít járatot (vagy egész járatrendszert), lehetőleg úgy, hogy a bejárat a víz alatt legyen. Ha ilyen helyet nem talál, akkor közvetlenül a vízparton épít várat. A „vár” egyáltalán nem feltűnő, egy nagy kupac faágnak tűnik, amit odasodort egy áradás.

Igaz, hogy a hód kiválóan úszik, és jobban szeret a vízben tartózkodni, mint a szárazföldön, de soha nem eszik halat. Megrögzött növényevő, úgy is mondhatjuk, hogy vegetáriánus. Tavasztól őszig zöld növényeket fogyaszt, főleg a vízben élőket. Télen is ennie kell, mert nem alszik téli álmot. Mivel már nem talál friss növényeket, ráfanyalodik a fák kérgére, a faágakra. Ezekben is van tápanyag, de nehéz megemészteni. Le a kalapot az előtt a gyomor és bélrendszer előtt, ami a kemény faanyagot is képes hasznosítani! És szintén tisztelettel kell szólnunk azokról a metszőfogakról, amikkel fákat lehet kidönteni. Próbáljuk elképzelni, hogy egy 20 cm átmérőjű törzset kell addig rágnunk, amíg keresztül nem érünk rajta! A rágcsálóknak, amilyen a hód is, az elől, középen lévő 2 alsó és 2 felső metszőfoguk különleges. Külső felszínén nagyon ellenálló zománcréteg van, ami a belső felszínről hiányzik. Emiatt belül gyorsabban kopik, mint kívül, s ez kialakítja az állandóan éles véső alakot. A kemény táplálék miatt azonban a fog kopik, egyre rövidül, s hamar elhasználódna. Ezt ellensúlyozza az állandó növekedés. A mi fogaink is nőnek, amíg kifejlődnek, de aztán már nem. A legtöbb emlős elhasználódott fogai kihullanak, s egyszer (vagy néhányszor) újak nőnek helyettük. A rágcsálók állandóan növő metszőfoga különlegesnek számít. Nem helyes az a gondolat, hogy „szegény rágcsálóknak folyton rágniuk kell, hogy túl ne nőjenek a fogaik”. Éppen ellenkezőleg: de jó nekik, hogy a kemény táplálékuk ellenére sosem kopnak el teljesen a fogaik. Persze a mesterségesen nevelt és etetett házi kedvenceknél figyelni kell arra, hogy legyen mindig rágnivalójuk.

A hód azonban nem egy házi kedvenc típus! Igen nagy rágcsáló, 20 kg körüli testsúllyal, fegyvernek is beillő fogakkal és megfelelő önbizalommal. Ha megtámadják, közelről piszkálják, igyekszik megvédeni magát. Ha kell, szembeszáll kutyával, emberrel. Ha nem zaklatjuk, nem kell félni tőle. Nem „vadászik” ő senkire! Arra kérek mindenkit, aki a Népszigeten (vagy bárhol másutt) meglátja, vagy a közelébe kerül, hogy sose zavarjuk, ne küldjük rá a kutyát (sőt fogjuk meg, mindkettőjük védelmében!), ne menjünk túl közel hozzá. Semmi esetre se bíztassuk arra a kutyát, hogy a feltételezett odúbejáratot ássa ki vagy bújjon bele! Vegyük kivételes szerencsének, ha megláthatjuk, hiszen éjszakai állat, ritkán kerül szem elé.

Miről ismerjük fel?

Barna, szőrös állatról van szó. Sokkal nagyobb egy patkánynál. Ha a szárazföldön látjuk meg, nagyon feltűnő a széles, lapos farka. Ilyen nincs más állatnak. Ha a vízben úszik, az orrát és a fejéből egy kicsit látunk csak, de a nagy mérete akkor is eligazíthat. Ha úgy merül le, hogy egy nagyot csap a vízre a farkával, azt is csak hód csinálja. Ez a vészjele. A lábnyoma karmos, s csak a hátsó lábain van úszóhártya. A jelenlétének biztos jelei a télen megrágott, kidöntött fatörzsek.

A hód védett állat. Annak idején, az 1800-as évekre éppen mi, emberek pusztítottuk ki hazánkból. A húsukért, a bundájukért vadásztuk őket. A korabeli szakácskönyvek több hódreceptet is tartalmaznak. Ugyanígy jártak szegények Európa legtöbb országában. A 20. században sokfelé igyekeztek visszatelepíteni őket, több-kevesebb sikerrel. Eleinte nem figyeltek arra, hogy a kanadai hód egy másik faj, azt is telepítettek Európába. Ma főként Finnországban élnek kanadai hódok. Az ausztriai visszatelepítésekből kivándorló eurázsiai hódok telepedtek meg nálunk a Szigetközben, most is ott él hazánkban a legtöbb hódcsalád. Valószínű, hogy az újpesti példány is arról érkezett vándorlása közben Budapestre. Más hazai tájakra, pl. a Tisza, a Dráva folyó térségébe telepítés során kerültek ismét hódok. Lásd a Wikipédiából vett térképen!

Nem tudom, hogy az újpesti Morcos Hód egyedül van-e vagy egy pár érkezett hozzánk. Meddig tűri vajon a zavart környezetet? Elég táplálékot talál-e? Hajlandó-e itt családot alapítani? Csak azt remélem, hogy mi, emberek, hagyjuk, hagy döntse el ezt ő maga. Remélem, hogy nem esik áldozatul sem a kegyetlenségnek, sem a túlzott kíváncsiságnak. Élj boldogul, Morcos Hód!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika