Növénytani és geológiai túra a Szentgáli Tiszafásban

Ha létezik „bakancslista”, vagyis azoknak a helyeknek a listája, amiket feltétlenül látni szeretne az ember, akkor az enyémen régóta szerepelt a Szentgáli Tiszafás Természetvédelmi Terület. Már az egyetemen tanultunk róla, mint az egyetlen nagy kiterjedésű hazai, természetes tiszafa előfordulásról, de valahogy úgy alakult az életem, hogy még nem jutottam el ide. Ezért is örültem Balaton-felvidéki Nemzeti Park nyílt túrájának, amit Húsvét szombatjára hirdettek meg.

Egész napra felhős időt, szórványos esőket jósoltak, de ennek ellenére kb. ötvenen gyűltünk össze Bándon, a Szent Anna templom előtt. Szakvezetőnk, Sárdy Julianna köszöntötte a résztvevőket, aztán a templom megtekintésére biztatta a társaságot. A falakon megnézhettük a napjainkban készült szentképeket, melyeket hagyományos ikonfestészeti technikával festett Dömsödi Izabella művésznő. Bemehettünk a közeli művelődési házba is, ahol megismerkedhettünk a névadó, a 40 évig a helyi iskolában tanító Steierlein Katalin életútjával. A környék geológiáját két tárolóban szép ősmaradványok mutatják be: hatalmas kagylófélék, Megalodusok (Neomegalodon) megkövesedett maradványait láthatjuk például. Ezek a kagylók a triászban népesítették be a sekélytengereket. Ősmaradványaik kőbél típusúak, ami azt jelenti, hogy az elpusztult kagyló héjába olyan mésziszap került, ami megszilárdulva ellenállóbbnak bizonyult, mint maga a héj, így ez a belső rész maradt meg (mint egy gipszöntvény), míg az eredeti külső váz már nincs meg.

Csapatunk a falu szép házai és gondozott kertjei között felsétált Bánd másik látványosságához, az Essegvárhoz. Az „esseg” szó eredete valószínűleg a környéken gyakran használt földrajzi név, a „szeg”, ami halmot, dombot jelentett. Ezt a nevet aztán a várat birtokló egyik nemzetség is felvette. A vár részletes történetével megismerkedhetünk a tájékoztató tábla segítségével. A ma csak romjaiban látható építmény megmaradt részének tetejére meredek, de biztonságos létrán mehetünk fel. Számunkra most kinyitották ezt a kaput is, így megcsodáltuk a panorámát. Akit érdekelnek a kövek, mindig nézze meg egy vár falát közelről, mert általában a környék kőzeteit találja meg benne beépítve. (Kevesen engedhették meg maguknak, hogy távolról hozassanak méregdrága építőanyagot.) Az Essegvárban a sarokkövek egy része a Balaton-felvidék permi vörös homokkövéből készült. A sárgásfehér kövek pedig részben a helyi dolomitbreccsa darabjai. Ez utóbbiak úgy jöttek létre, hogy a tengerfenéken leülepedett dolomitot a kőzetlemezek mozgása kiemelte, így lett belőlük szárazföldi terület. A későbbi mozgások újabb töréseket hoztak létre, melyek mentén a szilárd kőzettestek ismét elmozdultak egymás mellett. Ezeknek az elmozdulási síkoknak (vetőknek) mentén a kőzet erősen összetöredezett. Így keletkezett a természetes dolomit murva. Ahol így maradt, onnan most csak ki kell bányászni és máris felhasználható útalapozásra. Másutt viszont az erősen összetöredezett darabok közé forróvizes oldatok hatoltak be, s oldott ásványi anyagokat hoztak magukkal. A kovás anyag megszilárdult, s nagyon kemény kőzetté cementálta a dolomittörmeléket. Ez a dolomitbreccsa. A fotón egy olyan darabot láthatunk, amiből részben már kiperegtek a felszíni dolomit darabok, de a cementáló anyag szó szerint „sziklaszilárd”.

A forróvizes oldatok úgy átjárták a várdombot, hogy még barlangot is oldottak bele, ami pedig a dolomitra kevésbe jellemző, mint a mészkőre. Az egyik barlang bejárata egy magánkertben van, közvetlenül a várdomb hármas keresztje alatt, az utca szintjében. Barlangászok néhány méter mélyen járhatóvá tették, de a munkálatok leálltak.

A várból egy ösvény vezet a Tiszafás felé. Útközben láthatjuk az Aranyos- és a Séd-patak összefolyását. Egykor sok vízimalom működött a környéken, itt is látható egy, bár ma már lakóháznak van átalakítva. Én azonban ekkor már nem a patakokra, hanem a tiszafás hegyoldalra figyeltem. Kora tavasz lévén már a távolból feltűntek az örökzöld tiszafa sötét foltjai.

A bekerített Szentgáli Tiszafás Természetvédelmi Terület bejáratához érve két tábla fogadja a látogatót. Az egyik az „eredeti” tábla, ami az 1951-es védetté nyilvánítás szövegét tartalmazza, s amely szerint a tiszafa „egyedszáma eléri a 120.000 darabot”. Sajnos ez a szám azóta drasztikusan lecsökkent, 2002-ben 13.000 tövet számláltak. A másik tábla bemutatja a tanösvényt.

A Miklóspál-hegy meredek oldalára lépcsők és egy kanyargós ösvény vezet fel. Bizony kell az erőnlét a megmászásához! (Nehezebben mozgó érdeklődők számára van egy alternatív megoldás: a Miklóspál-hegyi kilátóhoz Szentgál felől egy szintig kocsival is fel lehet menni, s a csúcstól lefelé sétálva hamar el lehet érni felülről a tanösvényt, s bejárni annak egy lankásabb szakaszát.) Mi a meredek oldal felől kapaszkodtunk felfelé, de megérte, mert olyan hóvirágmező szegélyezte a lépcsőket, hogy alig hittünk a szemünknek. Másutt már elvirágzott a hóvirág, de itt teljes pompájában virított. Ez is mutatja, hogy ez egy kifejezetten hűvös hegyoldal, amit nagyon kedvel a tiszafa. Érdekes, hogy a később virágzó lágyszárú fajokkal a felsőbb szinteken találkoztunk. Ebből arra következtetek, hogy erősen érvényesül a mikroklíma hatása.

Na de végre beértünk a tiszafák közé! Eleinte csak a bükkök alatt elszórva tűnt fel egy-egy példány, aztán feljebb már ligetes tiszafásban sétálhattunk. A tiszafa különleges tulajdonságokkal bíró fafaj. Lássunk néhányat ezek közül:

• Nagyon lassan növő, akár ezer évet is megélő fa. Egy-egy évben vékony évgyűrűt fejleszt, így nem lesz nagyon vastag a törzse idős korában sem.
• Faanyaga az előzőekből kifolyólag kemény szövetű, ellenálló, nem vetemedik. Sokáig használták íjak készítésére, ma leginkább dísztárgyak készülnek belőle.
• Az élő fa is ellenálló, ha erős behatás éri, általában a törzse nem törik el, hanem meghajlik. Akár a földig is. Erre számos példát látni a tiszafásban.
• A fa egésze tartalmazza a számunkra mérgező hatóanyagát (alkaloidáját), a taxint. Az egyetlen kivétel a magot borító piros magköpeny. Ezt a nyitvatermő tiszafa azért hozta létre, hogy elősegítse a saját terjedését. A feltűnő, piros szín és az édes, nem mérgező nedv csalogatja a madarakat, akik egyben nyelik le. A benne lévő mag ugyan mérgező lenne, de sértetlenül halad át a madarak bélcsatornáján, s amikor az ürülékkel távozik, a madár már messze jár. Így terjed a tiszafa.
• Az a méreg, melyből egy ágnyi vagy néhány magnyi adag megölne egy embert vagy egy lovat, hatástalan a párosujjú patásokkal szemben. A fiatal tiszafák életét a szarvasok rágása fenyegeti. A terület kezelői ezért kerítenek el villanypásztorral egyes területeket, így remélve megóvni az újulatot.
• A méreg az orvostudomány szolgálatában orvossággá válik: a belőle nyert taxol a daganatos betegségek egyik gyógyszere.

A tiszafás védett terület, de be kell avatkozni a természetes folyamatokba. A kutatók számon tartják a „fiúkat” és a „lányokat”. A tiszafa kétlaki növény, ami azt jelenti, hogy külön-külön példányon találhatók a porzós és a termős virágok. A kisebbségben lévő (kb. egyharmadnyi) termősöket kis rózsaszín műanyag jelekkel jelölik, mert bizonyos évszakokban nehéz a példányok megkülönböztetése. Gondoskodni kell a megfelelő fényviszonyokról az erdőborítás szabályozásával, a fiatal példányok túléléséről, stb. Minderre azért van szükség, mert ez a tiszafás egy fontos génbank, vagyis megőrzése európai szinten is jelentős feladat.

Azt örömmel láttam, hogy a kidőlt bükkfákat a helyszínen hagyják, s látható is volt, mennyi gombának, rovarnak, s az őket fogyasztó állatok tömegének adnak otthont. Többfelé kopácsoltak harkályok, felettünk egy hollópár kiáltotta világgá, hogy itt a tavasz. Az aljnövényzetben tömegesen virított a szerény, sárga virágú bókoló fogasír. Érdekesség, hogy valóban a fogra használták írként, mert magas C-vitamin tartalma gyógyítja a skorbut okozta fogínysorvadást. Szintén most virágzott a védett babérboroszlán. Haragoszöld levelei között bújtak meg apró virágai. Termését hasonlóan terjeszti, mint a tiszafa a magját, ezt is állatok eszik meg, s az emésztés során a maghéj elvékonyodik, s így az ürülékkel kikerülő mag könnyen kicsírázik.

A Miklóspál-hegy csúcsa felé haladva egy kapun át elhagytuk a tanösvényt, s felkapaszkodtunk a Dr. Majer Antalról (a tiszafás első kutatójáról) elnevezett, impozáns kilátóhoz. Érdemes megmászni a több emeletnyi lépcsősort, mert szépséges a panoráma! A kilátót így márciusban egy sűrű medvehagymás veszi körül, még leszakítás nélkül is erős fokhagymaillatot árasztva.

A csoport egy része még egy barlangtúrára is vállalkozott ezen a napon a Szentgáli-kőlikban. Én nem tartottam velük, hanem a tiszafáson ismét átsétálva (most felülről lefelé) búcsúztam ettől a régóta vágyott és nagy élményt hozó területtől.

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika