Drezdai Állatkert/ I.: Egzotikus fajok

Kezdjük a sétát a Drezdai Állatkert bejárata előtti villamosmegállóban. Itt várt a villamosra egy férfi a ’70-es években egy szép napon, amikor valaki megveregette a vállát. Hátrafordult és szemben találta magát egy kifejlett csimpánzhímmel. Mintha az állatkert reklámfilmjében szerepelne. De ez valóság volt. A férfi megkövült a meglepetéstől. Szerencsére hamarosan megérkeztek a gondozók, akik már rémülten keresték a kiszabadult csimpánzokat. A hímet sikerült ennivalóval, jó szóval visszaterelgetni a ketrecébe, míg a fákon menedéket kereső nőstényeket csak nagy nehezen, tűzoltók segítségével lehetett befogni. Ez a nevezetes esemény a múlt, de milyen a jelen?

Az egyik „nagy durranás” rögtön a bejárat belső oldalán fogad minket. Ezt a fajt még sosem láttam állatkertben! Nevük: csupasz turkálók (földikutyák). Az a legnagyobb különlegességük, hogy az egyedüli államalkotó emlősök (az embert leszámítva). A csapat egyetlen szaporodó nősténye a királynő, aki hormonokkal szabályozza a közösséget, megakadályozva a többiek szaporodását. Vannak dolgozók, akik kiássák a föld alatti járatokat (sosem jönnek a felszínre) és összegyűjtik a növényi részekből álló táplálékot. A hímek szerepe a párzás és a királynő megtermékenyítése. A kölykök szopnak, majd a felnőttek székletét eszik, megszerezve ezzel az előemésztett táplálékot és a bélflóra baktériumait. A földalatti járatok rendszerében külön helye van a királynő és kölykei hálószobájának, az éléskamrának, sőt a WC-nek is. Egyszóval, nagy tisztelettel néztem a nevezetes élőlényeket. Nem lehet mondani, hogy a szépségükkel kápráztatnák el a látogatókat! Ritka rusnya állatkák! A rágcsálók általában helyesek, szőrösek, simogatásra csábítók. A csupasz turkálók rózsaszín, dudoros teste, két hatalmas metszőfoga kevés esztétikai élményt nyújt. Ennek ellenére igazán érdekesek!

Az Állatkertben az Afrika-ház az egyik legszebb modern rész. A házhoz mindkét oldalon tágas külső kifutók csatlakoznak, az egyik a mandrill csapaté, a másik az afrikai elefántoké. A mandrillokra kicsit úgy néztem, mint akikhez nekünk, magyaroknak is közünk van, hiszen a budapesti Állatkert vezeti a mandrillok európai törzskönyvét. Ez azt jelenti, hogy nálunk tartanak nyilván minden állatkerti példányt, a teljes családfájával együtt.

Bent az Afrika-házban minden növény is afrikai. Sok az ismertető tábla, bár néha nélkülük is ismerősre lelhetünk. A nálunk szobanövényként tartott Sansaverát itt láttam először virágozni. Éppen az afrikai elefántok fürdetése közben érkeztünk. Három felnőtt nőstényt tartanak, valamint egyikük bikaborját. A felnőtteket külön boxokban fürdette egy-egy ápoló. Halk parancsszavakra azonnal engedelmeskedtek az állatok: a megfelelő oldalra álltak, lefeküdtek, felkeltek. A fürdetés után vizsgálat következett, szemmel láthatóan egy meghatározott menet szerint, mindhárom állatnál egyforma sorrendben. Az állatok parancsra egyesével megemelték a lábaikat, kitátották a szájukat, szétterpesztették a hátsó lábukat. Az ápoló pedig megnézte és megtapogatta a testrészeiket, így szoktatva őket egy esetleges orvosi vizsgálathoz. A legviccesebb a fülápolás volt: az utasításra hirtelen előrelendült az állat jobb füle, derékszögben elállt a fejétől, míg a másik a testéhez simult. Az ápoló krémmel kente be a füle mögötti részt. Aztán folytatta a másik füllel. Az ügyesen végrehajtott feladatok után enni kaptak az állatok. Nagyon tetszettek az ismertető táblák, például az afrikai és az ázsiai (indiai) elefántok testi különbségeit bemutató tábla igazán mindenre kiterjedt. A fajismertetőkön kívül magukról az egyedekről is megtudhattunk információkat: korukat, származásukat, sőt a jellemükről is írtak néhány kedves mondatot. A zebráknál például felhívták a figyelmünket a három példány egyedi különbségeire. Jó játék volt megpróbálni beazonosítani őket.  Ez nagyon fontos a látogatók számára! Így szinte személyes ismerősükké válnak az állatok. Ez a szemlélet még sajnos hiányzik itthon, pedig biztos vagyok benne, hogy sokat lendítene még az örökbefogadások számán is.

Estefelé ismét láttuk az elefántokat. Ekkor, mint jól nevelt óvodások, libasorban vonultak be az Afrika-házba. Ők nem egymás kezét, hanem egymás farkát fogták. Megálltak a bejárat előtt, majd a második elengedte az első farkát, és a fejére kanyarította az ormányát. Az ápolója bevezette az elsőt. A többiek türelmesen ácsorogtak, amíg ők kerültek sorra. Öröm volt látni a jól begyakorolt mozdulatokat, ami lehetővé tette, hogy az állatok mellett eltörpülő gondozók uralják a helyzeteket, se állat, se ember ne kerüljön veszélybe. Ugyanakkor a vakargatások, paskolások megmutatták azt a szeretetet is, amivel a gondozók fordultak állataik felé.

Az oroszlánok nemrég kaptak új kifutót, egy felnőtt hím és egy nőstény élvezte a tágas helyet. A szokásos lustaság most nem látszott az állatokon: a nőstény egy hatalmas labdával focizott, a hím őt kergette, de csak játékosan. Szinte hihetetlen volt, hogy nem kölyköket látunk! Rohangásztak és bolondoztak. Ilyenkor igazán fenségesek, amikor látható, hogy milyen izmosak és robbanékonyak.

Ami „hivatásos” állatkert-látogatóként még nagyon tetszett: a kölykök érkezését egységes, a gólyamesét idéző tábla hirdeti minden kifutónál, ahol szaporulat van. Tényleg mindenütt, nem csupán az emlősöknél adják hírül az itt született fiókák, kölykök számát, születésük időpontját. Az egyik leghelyesebb kölyök az orangután kicsinye.

Drezdában a ritka és súlyosan veszélyeztetett hópárducból egy párt tartanak. Kedvenceimet, a gepárdokat is láthattam: két testvér, két hím járja a hosszú, erdős kifutót. Hiába, a nagymacskák szépsége mindig lenyűgöz.

A katták vagy más néven gyűrűsfarkú makik itt is kijöhetnek a kifutóba, ha akarnak, sőt itt is bemehetünk közéjük, mint Budapesten. A különbség, hogy kifutójuk körül nincsenek rácsok! Vizesárok övezi a szigetüket, ami számukra leküzdhetetlen akadály. A látogatók széles hídon mehetnek be hozzájuk. A hidat nagy részen fém burkolat fedi, amibe áramot vezetnek, ha éppen nincs nyitva a kiskapu. Így az állatok megtapasztalják, hogy a híd csíp. Ezért akkor se merészkednek rá, ha éppen nincs benne áram. Amint az ápoló elmondta, az ötlet bevált. Miután már 1937 óta tenyésztenek kattákat, sok állat született itt. Jelenleg három csapatot tartanak, akiket nem lehet összeereszteni, mert különböző klánokat alkotnak, tehát harcolnak egymással. A túlszaporodást az állatkertek közötti eladással gátolják meg. Idén tavasszal a szigeten lakó csapatban is ikrek születtek, akárcsak Budapesten.

Érdekes, hogy zsiráfból nem egy alfajhoz tartozó csapatot láthatunk itt, hanem három különböző alfaj (Rotschild, hálós és nyugat-afrikai) egy-egy példányát.

A vörös bivalyokat másutt is kedvtelve szoktam nézegetni, ezért megálltam a kifutójuk mellett. Éppen zöldtakarmányt kaptak enni. Az egyikük evés után leheveredett a kifutó közepén. Bár hatalmas hely állt rendelkezésükre, a második állat odaballagott az elsőhöz, megnyalogatta a fejét (puszi), majd szorosan melléfeküdt. Olyan gyengédek voltak egymáshoz ezek a robosztus állatok, hogy öröm volt nézni!

A bemutatás nem lehet teljes, csupán válogatás. Így is külön fejezetet szeretnék szentelni a hazai (vagyis a németországi, közép-európai) bemutatott fajoknak. Remélem, aki arra jár, nem kerüli el a Drezdai Állatkertet!