Madárbőség a Soroksári-Dunán 2017 telén (MME túra)

Az idei tél rendkívül hideg, azt hihetnénk, hogy ez nehezíti a madármegfigyelést. Részben így is van, de a jégmentesen maradt vízfelületeken hihetetlen madárbőséggel lehet találkozni! Az MME budapesti helyi csoportjának téli kirándulásán élmények tömege várt minket.

Csepelen találkoztunk, a Soroksári-révnél (a 148-as busz végállomásán). Reggel még borongós, hűvös időben indultunk el a Duna-parton (ez a Kis-Duna vagy Ráckevei-Duna). Már ekkor színes madártömeg álldogált a jégen, illetve úszkált a jégmentes részeken. Végre nem a tőkés récék alkották a tömeget, mint másutt. Az alapszín most a fekete volt, ami közelebbről nézve szárcsák izgő-mozgó tömegére vált szét. Az ő feketeségük szépen kiemelte a hattyúk hófehér tollait. Később kisütött a nap és ideális feltételeket teremtett a megfigyeléshez és a fotózáshoz.

Ezen a napon „kihattyúzhattuk” magunkat. A lehetőségek: hattyút etetni dobálva vagy kézből, hattyúk veszekedéseit, csipkelődését figyelni, hallgatni a repülő hattyúk semmihez sem hasonlítható szárnysuhogását, nevetni a vicces, előrenyújtott lábú landoláson, csodálni a vízen futást felszállás előtt, mérgelődni, mert már megint nem sikerült éles képet készíteni róla, stb. Ja, ki ne felejtsem a szokatlan „röfögést”, amit etetés közben egymás felé alkalmaztak. Talán egy szelíd figyelmeztetésnek szánták, hogy:   - Menj arrébb, ez a kétlábú nekem szánja a kenyeret! -  Jól megfigyelhettük a fiatal bütykös hattyúk még szürkésbarna tollazatát, amit a legtöbb példány csak ivarérettsége elérésekor cserél tiszta fehérre. (Egyesek fehéren születnek.)

Egész nap annyit hattyúztunk, hogy a profi madarászok délutánra már rájuk sem hederítettek. Egészen addig, míg Bajor Zoli, az MME elnöke fel nem kiáltott: - Odanézzetek, egy énekes hattyú van közöttük! Ez aztán mindenkit felvillanyozott, mert ez a faj igen ritka nálunk, de még ritkább, hogy Budapest területén lehessen megfigyelni. Topmodelleket megszégyenítő mennyiségű fotó készült róla! Csodáltuk citromsárga tövű, bütyök nélküli csőrét, elegáns testtartását. Pillanatok alatt mentek a telefonok a többi, jelen nem lévő madarász felé a hírrel.

Azért az apróságok megfigyelését sem hagytuk abba. A kis vöcsök néhány példánya eltörpült még a récék között is. A vízityúkok felhagytak szokásos rejtőzködésükkel, eszegették a kenyérmorzsákat, részt vettek az általános „aki kapja, marja” játékban. Most láttam először kék nyakgyűrűvel megjelölt szárcsákat. Néhányat sikerült is a fotókról leolvasni. Régi kedvenceim, az Újpesten is gyakran feltűnő kontyos récék itt sem jöttek közel. Nem bíznak az emberekben. Lehet, hogy van rá okuk.

Két mandarinréce hím kirítt a többiek közül egzotikusan tarka tollruhájával. Japán kimonók az egyszerű, európai ruhák közt. Nem is vegyültek el a récék közé, kettesben szunyókáltak a vízen. Valószínűleg díszmadárként tarthatták őket valahol, ahonnan megszöktek.

A sirályok hangos vijjogásukkal hívták fel magukra a figyelmet, de az izgalom csak addig tartott, ameddig ennivalót lehetett lopni másoktól. Főként dankasirályokat láttunk, valamint néhány viharsirályt. Ez utóbbiak jóval nagyobb termetűek.

Izgalmas jelenetek játszódtak le, ha egy-egy szárcsa kenyérdarabot szerzett. Csőrében a zsákmánnyal azonnal elstartolt a tömegből, s a vízen futva igyekezett nyugalmas helyre jutni. A mozgást azonnal kiszúrták a sirályok, s tömegesen csaptak le rá. Ha sikerült kijutnia a jégre, ott még a fajtársai és a vízityúkok is meg akarták lopni. Amint lenyelte a szerencsés nyertes a falatot, azonnal abbamaradt az üldözés, s mindenki új lehetőség után nézett. Ezeket a csatákat órákig elnézegettem.

Színfoltként egy szürke gémet is láttam leszállni, de nem közelítette meg az embereket és a nyüzsgő madarakat, csendesen álldogált a szemközti nádas partján. A ragadozókat egy többször feltűnő karvaly és egy vörös vércse képviselte. Ez utóbbi úgy ült egy hegyes ág végén, mintha fel lenne oda szúrva. (Én pedig jól elszúrtam a képet, amit róla akartam készíteni.)

A madarak megfigyelésén túl a napsütésben fürdő téli tájnak is szívet melengető hatása volt ezen a gyönyörű szombati túrán. Kisimulva, feltöltődve indultam haza. Egyetlen „bajom” az volt, hogy hogy fogok ennyi képet szétválogatni?!