Bakonyi barangolás járatlan utakon (2017. május)

A címet Futó János geológustól loptam, aki ezen a címen hirdetett geotúrát a Bakonyban. A geotúra azt jelenti, hogy főként a kövekre és sziklafalakra koncentrálunk, de mi mindent megnéztünk út közben, ami érdekesség csak elénk került. Szerencsém volt az útitársakkal, mert olyan „szemesek” voltak, hogy mindent felfedeztek, ami kúszott, mászott vagy csak elénk hozta a jósorsa.

Szentgálon találkoztunk, majd egy rövid szakaszt még autókkal tettünk meg egy széles, murvás erdei úton. Ezután következett a János-féle kirándulás, vagyis gondosan kerültük a jelzett turistautakat, mentünk tökön-paszulyon át. Az útvonal azonban sosem spontán, vezetőnk tudja, hogy merre mit akar megmutatni. A geológiai érdekességek alapja errefelé, hogy két, időben nagyon távoli időszak, a jura (200-150 millió éve) és az eocén (55-34 millió éve) üledékei találhatók meg egymáson. A közben eltelt idő lerakódott kőzetei, ha voltak is, lepusztultak, mielőtt az eocénben a tenger ismét elöntötte a területet. A különböző korú kőzetek egymásra települését időbeli diszkordanciának nevezték el a geológusok.

A jurában a Bakony és környéke mélytenger volt, messze a szárazföldektől. Lassan hulldogáltak a tenger fenekére az elhalt élőlények. A meszes vázúak, bár biztosan éltek az akkori tengerben is, nem maradtak meg, mert a mélyben enyhén savas közegbe kerültek, ahol a csigaházak, kagylóhéjak feloldódtak. Ezért a fehér jura mészkőben (pl. Kardosréti Mészkő) nem találunk ilyen ősmaradványokat. Ilyen mészkövet láttunk a Hosszúbörc-bereknél. János szómagyarázattal is szolgált: a börc a Bakonyban különálló sziklát jelent, a berek pedig nehezen járható helyet.

A jura üledékben kovás anyagok (SiO2) dúsultak fel, s kőzetté válva ma tűzkő formájában találjuk meg őket. Amerre jártunk, szinte mindenütt rábukkantunk tűzkő darabokra. Némelyik opálosodott is, ami az érdeklődők számára jobbára azt jelenti, hogy szebb a színe, sőt a neve is: a sárgásbarna a májopál, a kékes a kalcedon. Én „öreg róka” vagyok már, leginkább fényképezőgéppel gyűjtök kőzetet, tekintettel a lakásom végletekig kihasznált befogadóképességére. A túratársak azonban egyre nehezedő hátizsákkal folytatták a kirándulást, nem tudván ellenállni a gyűjtési láznak.

Azok sem maradtak gyűjthető anyag nélkül, akiket az ősmaradványok vonzanak. Kréta mészkőben különleges kagylók (Requienia) metszeteit láthattuk. Az eredeti héj olyasmi alakú lehetett, mint egy fagyitölcsér, amit alul megtekert a természet. Az eocén mészkődarabokat pedig könnyű volt felismerni a centiméteres nagyságú egysejtű vázakról, a Nummuliteszekről. Közülük a Nummulites millecaput tudományos nevű egysejtűeket nevezte el a nép Szent László pénzének.

Az évmilliós távlatok mellett azonban figyeltünk az élő környezetre is. Az egyik nagy élmény egy lábatlan gyík (vagy más néven törékeny gyík) megfigyelése volt. Óvatosan szabad csak kézbe venni, mert letörhet a farka, amit csak nagy nehezen és csökevényesen tud visszanöveszteni ez a szép kis hüllő. A bogarakat egy gyászcincér és egy ligeti futrinka képviselte, mindkettő igen látványos faj! A túra legszebb rovara címet mégis egy kutyatejszender nyerte, mely éjjeli lepke lévén nappal ritkán kerül szem elé. A legérdekesebb rovar kategóriában az a hangyaboly nyert, melyet egy kidőlt fa felhasadt törzsében láthattunk. A törzset belül a hangyák teljesen átalakították, sajátos lakásokká rágták. Biztosan zavarta őket, hogy a rejtekhely egy viharnak köszönhetően napvilágra került, de azért szorgosan folytatták mindennapi életüket.

Az egyik geológiai magyarázatra az erdő közepén, éppen egy borzvár felett került sor. Nemcsak a nagy lyukak és a kikapart föld, hanem egy szép lábnyom is tanúskodott arról, hogy lakott a vár. Ennek a borzcsaládnak a tagjai lettek a Bakony geológiában legképzettebb emlősei! (Már Romhányitól tudhatjuk, hogy egy borz-alom nem feltétlenül borzalom!)

János mutatott nekünk két idős fát (egy bükk és egy hárs), amik úgy egymásba gabalyodtak, mint két szerelmes. Egy előző cikkemben kanyarítottam köréjük egy kis mesét is.

A gyönyörű, májusi erdő aljnövényzetében a leglátványosabb a medvehagyma virágzása volt. Amint a fehér virágszőnyegben gázoltunk, körüllengett bennünket a hagymaillat. A bükkösökben a medvehagyma zárja a tavaszi virágpompát. A fák lombosodása mostanra annyira előrehaladott, hogy a fény irányába helyezkedő levelek teljesen összezáródnak. Ezért mostantól egészen őszig a talajra már nem jut le közvetlen fény. Aki ott lent élni akart, az mostanra kivirágzott, megtermékenyült, magot érlelt. Legközelebb jövő tavasszal hajtanak ki a lágyszárúak a földben raktározott tápanyagaik segítségével (geofiton életmódúak).

Nem számolhatok be mindenről, mert akkor regénnyé dagadna ez a cikk. Pedig érdekeseket hallottunk az egykori szentgáli királyi vadászokról, a hegyi tanyákról, a nemesi kiváltságokról. Ha érdekelnek az ilyen élményekben gazdag geotúrák, menj el te is legközelebb!

Ha tetszett a cikk, jelezd, kérlek egy kattintással! Köszi! Frekot Erika