Hortobágyi madarászás 2010. május

 

A madarászás szépségei: kelés hajnali 4-kor, fiaim ébresztése 4 óra 10-kor (ami újabban már nem jár közvetlen életveszéllyel), indulás fél 5-kor.

Az autópályán már élvezzük a napfelkeltét, a kevés autót, az alkalom szokatlanságát. A találkahelyre fél 7 előtt érkezünk (csupán két őz látványa állított meg út közben egy kis fényképezésre). A Tiszafüred utáni Patkós Csárdánál füstifecskék csivitelése és légi akrobatamutatványai fogadnak. „Szakmai szemmel” ellenőrzöm a fészkeket. Bravó, van alattuk „fecskepelenka”, tehát a csárda nem fészekleveréssel védekezik a fecskepiszok ellen, hanem a fészkek alá erősített lappal (polccal).

Pár perc múlva Imre is befut (Fatér Imre, a Magyar Madártani Egyesület munkatársa), átszállunk a terepjáróba és gurulunk 200 métert a Nemzeti Park központjáig, ahol Imrének köszönhetően nem dobnak ki minket a korai ébresztés miatt, hanem kiadják a belépési engedélyeket (2000 Ft/fő).

Mi hárman (Viktor és Dávid fiammal együtt) addig a rackajuhokban és az őket követő sárga billegetőkben gyönyörködünk. A 2. képen középen a kis sárga folt a billegető.

 

Indulás a terepre. Akinek van, gumicsizmát húz (csak nekem nincs). Nemsokára megállunk, mert az út mentén egy nádas-tocsogós kis terület húzódik. Imre gyakorlott szeme azonnal meglátja, hogy ígéretesen sok faj mozog a vízen. Felállítjuk a teleszkópot, kézbe ragadjuk a kézi távcsöveket (amit magára valamit is adó madarász két kézzel fog), újabb két kezünkkel a fényképezőgépet tartjuk, valamint további végtagokkal a jegyzetfüzetet és a tollat. Istenem, miért nem születtem póknak?!

Mit látunk? Kacsákat. Amatőr válasz! Barátrécék úszkálnak a vízen. A felettünk elhúzó szürke-fehér madarakról kiderül, hogy ezentúl nem sorolom be őket a „sirály” gyűjtőnév alá, hiszen szerkők. Sőt a nap végére sikeresen levizsgázom a fattyúszerkő, kormos szerkő és fehérszárnyú szerkő fajok megkülönböztetéséből. A szerkők szárnya jóval keskenyebb a sirályokénál, testük is karcsúbb. Ha a teste fekete – szárnya szürke: akkor kormos (találó név, 3. kép), ha élesen kontrasztos a fekete-fehér színvilága, akkor fehérszárnyú, ha szép szürke-fehér, akkor fattyú az istenadta (honnan származhat a név?). Most, hogy ezt így alaposan megjegyeztem, már csak egy baj van: téli ruhájuk teljesen más. De nem adom fel!

 

Még ezen a tavacskán megfigyeltünk egy szundikáló kanalas récét, ami igyekezett eldugni a tolla közé a nevét adó kiszélesedő csőrét, de azért futólag mégis megpillantottuk. A ritka vörösnyakú vöcsök néhány példánya is szem elé került (kisebb, mint a búbos vöcsök, de nagyobb, mint a mikroszkopikus méretű kis vöcsök).

Következő megállónk egy facsoportnál volt, ahová kék vércsék számára helyeztek ki költőodúkat. (2009 a kék vércse és a vetési varjú éve volt Magyarországon. A két faj úgy függ össze, hogy a telepesen költő vetési varjú fészkekbe költöznek a kék vércsék azután, hogy a varjúfiókák kirepültek már.) Szerencsére a vércsék az odúkat is szívesen elfogadják. Távcsővel nézve teljes pompájában bontakozott ki a kék vércse hím színösszeállítása: palaszürke tollak, narancssárga láb és szemgyűrű (4. kép). A barnásvörös tojó se csúnya (5. kép).

Viktor kipróbálta az új optikáját. A fentiek az ő képei. Egy anya mégsem lehet féltékeny a fia képeire, be kell ismernie, ha a gyerek túlszárnyalja.

Megtudtuk, hogy az aktív megfigyelések sok újat hoztak: kiderült, hogy a kék vércsék sokkal gyakrabban fogyasztanak rovarokat, mint pl. rágcsálókat (ellentétben a vörös vércsékkel). A másodéves hímek már ivarérettek, de még ügyetlenkék, például kevésbé sikeresen nyújtanak finom falatokat a kiszemelt nősténynek, így aztán szaporodási esélyeik csekélyek. Aki ügyetlen, hoppon marad. (Miért jut ilyenkor mindig eszünkbe emberi párhuzam???) A fiatalok tollruhája se tökéletes még, kissé szedett-vedett, mert csak részlegesen vetik le fiókakori, a tojóéra hasonlító barnás tollaikat.

 A kék vércsék általában a felszín közelben vadásznak, de a mérések szerint időnként a termikekkel (feláramló meleg légoszlopok) nagy magasságokba is feljutnak. Általában 4-5 tojást raknak, amikből június végén - július elején kelnek ki a fiókák. Augusztusban az ország néhány pontján több százas csoportokban gyűlnek össze. A nappalt szétszéledve vadászattal töltik, de estére ismét összegyűlnek. A műholdas adók adatai szerint a telet Dél-Afrika északi területein töltik. Az új, könnyű adók azonban még nem működtek tökéletesen, így még nem tudjuk, pontosan milyen útvonalon jönnek haza.

Következő állomásunk egy egykori homokbánya fala volt, ahol parti fecskéket és gyurgyalagot reméltünk. A fal azonban már nem is látszott a bokroktól, így a madarak is elhagyták, hiszen ők a frissen leomlott, repülve könnyen megközelíthető homokfalakat (ill. löszt) kedvelik.

A következő helyen azonban biztosra mentünk: ez a Hortobágyi Nemzeti Park kiépített, karban tartott parti fecske telepe (6. kép). Reggel lévén, nagy volt a nyüzsgés a telepen: mindenki takarított, üreget ásott, repült, sőt a verekedéstől se riadtak vissza ezek az apró, ártatlannak látszó madárkák. Megfigyeltem egy, a falon kapaszkodó példányt, akin minden arra járó társa csípett egyet.

A parti fecskék minden évben új költőüreget ásnak. Egy pár együtt építkezik és neveli fel a fiókákat, bár az apaság kérdését náluk nem firtatják.

A fecskék szomszédai a színpompás gyurgyalagok. Őket csak rövid ideig nézegethettük, mert mi megtartottuk a tisztes távolságot az odúktól (ahogy azt több tábla is kérte, 7. kép), de megérkezett egy egész busznyi cseh természetfotós és közel mentek, szétszéledtek, zavaró tényezővé váltak néhány perc alatt. A gyurgyalagok (8. kép) világgá mentek a sokadalom elől, a fecskék is körözni kezdtek.

 

Őszintén szólva mi is meghátráltunk, de mielőtt újra autóba ültünk volna, még sikerült egy foltos nádiposzátát (9. kép) meglesni és meghallgatni. A madárka bemutatta a rá jellemző mozgásmintát: a nádszál aljáról felkúszott a tetejére, közben énekelt is, majd tett a levegőben egy tiszteletkört és újrakezdte az egészet. Nem könnyű párt találni, ha valaki a nádban él és nádszínű!

 

A következő helyszínünkön, egy tanya közelében szalakótát kerestünk. Királyi többest használtam, mert mi az állatvilágból a legelőn bóklászó három lovat tudtuk magabiztosan felismerni, Imre pedig a fasorban (én még mezővédő erdősávnak tanultam az általános iskolában) kereste a szalakótát. Rá is akadt egyre, becélozta a teleszkóppal. Én néztem bele először, és úgy belefeledkeztem a csodálatába, hogy a madár elrepült, mire a fiúk is sorra kerültek volna. Szerencsére néhány kilométerrel arrébb ismét megláttunk egyet, amint a villanydróton üldögélt. Irigyeltem a látását, mert onnan fentről célozta be rovarzsákmányát, majd rázuhant, megvillantva pompás színeit.

A zsákmánnyal vagy egy tapasztalattal gazdagabban aztán visszaült a helyére. (10. kép)

Az előző facsoportban nagy meglepetésemre erdei fülesbagoly fészkelt. Mit keres itt, két kukoricaföld között? De Imre szerint ez normális fészkelőhelye.

Egy röpke látogatásra betértünk a Hortobágyi Nemzeti Park Madár-repatriáló telepére, ahol sérült madarak gyógyítása, lábadozása és visszaengedése történik. A gólyák közül néhány helyben költ gigászi fészkekben (11. kép). A lábadozók között pedig réti sast (12. kép)), békászó sast (13.kép) barna kányát láttunk.

Az utolsó célpontunk az Ohati-tavak mellett felépített madármegfigyelő-torony volt. Két osztrák fotóst is láttunk itt, teleobjektívükhöz szinte utánfutó kellett! Ezzel aztán kifényképezhetik a tollat a madárból!

Rögtön kiszállás után egy üstökös gém fogadott minket, ezt a fajt is most láttam először. A gémek közt a kisebbek közé tartozik, sárgás tollazata alapján elég jól felismerhető.

A nádban Imre mutatott nekünk egy nyiladékot: vidrajárat (14. kép). Sajnos a gazdáját megpillantani ritka élmény.

Ha vidrát nem is, de mocsári nőszirmot láttunk (15. kép).

Ekkor ért el bennünket a hidegfront beígért felhőzete és szele, így az énekesmadarak megbújtak a nádban. Szerencsére a nagyobb testű madarak nem zavartatták magukat, sok fajt figyelhettünk meg repülés vagy úszkálás közben. Több csapat cigányréce húzott el felettünk, a tavakban barátrécék és búbos vöcskök keresték a betevő falatokat. A nyekergés, ami a nádból hallatszott, Imre szerint a nádi rigó éneke volt. Ha én mondjuk feketerigó lennék, elég lesújtó véleményem lenne a vidéki rokonról!

Más hangok is szóltak, például barkós cinegék, és a háttérből az unkák aláfestő, kissé monoton „unk” kiáltása (ők békák és nem madarak, de ez semmit sem von le az értékükből).

Barna rétihéja hímet és tojót (16. és 17. kép) is láthattunk imbolyogva repülni (ezt a szemléletes kifejezést is most tanultam) a nád felett, majd leszállni a fészkükre. Jó lenne felülről látni, hogy könnyű vagy nehéz-e visszatalálni a nádrengetegben ugyanarra a helyre. Nekik szemlátomást nem okoz gondot.

A kakukknak végre nemcsak a kiáltását lehetett hallani, hanem őt magát is láttuk Én örültem, hogy látom, Viktor viszont sikeresen le is fotózta (18. kép).

Gyakorolgattam a nagy és kis kócsag megkülönböztetését. Ha egymás mellett repülnének, szoros kötelékben, nem is lenne semmi gond. Ez azonban nem jellemző, így a „kisebb, mint az éppen nem látható nagy kócsag” nem elég támpont. Amúgy mindkettő hófehér és egyformán behúzott nyakkal repülnek. Imre szerint sokat segít a felismerésben, hogy a nagy kócsag lábujjai (!) feketék, a kis kócsagé sárgák. Aha, értem. (19. kép)

Hol repül a madár általában? Felettünk, az égen, ellenfényben. Na, milyen színű a lábujja???

(Egyébként mindez otthon, karosszékben ülve, kiválóan látszik a (kinagyított) fotókon.) Szerencsére a harmadik hófehér madár csak a magyar nevében „gém”, hiszen a kanalas gém nyújtott nyakkal repül (20. kép).

Egy apró, de annál kedvesebb, verébre emlékeztető kis madárral búcsúzom. Ő a sordély (21. kép) Éneke jellegzetes, az egyik határozókönyv szerint a kulcscsomó zörgetésére emlékeztető „cik-cik- trillillili”.

Felejthetetlen nap volt. Reméljük, hogy lesz folytatása ősszel, egy darumegfigyelő túra keretében!

 

/A 22. képen látható táblát a nemzeti park központjánál fényképeztem. Nagyjából mi is ezen a területen mozogtunk./