Drezdai Állatkert/ II.: Közép-európai fajok

Sok szépséget láttam a drezdai Állatkertben, így a beszámolóm 2. részében azt szeretném kiemelni, amit nagyon követendő példának találtam. Szokatlanul sok hazai (azaz Németországban is előforduló) fajt mutat be az állatkert. Ezt nagyon fontosnak tartom. A gyerekek sokszor többet tudnak a krokodilokról vagy a struccról, mint a hazai fajokról. Sőt, gyakran a nevüket sem ismerik. A nagyvadakról még csak-csak hallanak (róka, nyúl, őz, farkas szerepel a mesékben), de minden kisebb madár „veréb” és minden nagyobb „sas”. Tehát ugyanolyan fontos a hazai fajok bemutatása, mint az egzotikusaké.

Drezdában egymás mellett sorakoznak azok a röpdék, amelyeket természetes növénytársulásokat mintául véve rendeztek be. A növényzet az állatoknak kedvező módon sűrű, természetes fészkelőhelyeket kínálva a madaraknak és búvóhelyet a teknősöknek. A látogatónak türelmesnek kell lennie, ha minden fajt fel akar fedezni. A tájékoztató táblák alapján lehet tudni, hogy mik élnek a röpdében. A leskelődés még a szabad természetben való felfedezés öröméhez is hasonlít. Nekem ez sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint a könnyen megfigyelhető, kalitkához hasonló tartásmód.

Így láthatóak gyurgyalagok, amik igazán látványos, színpompás madarak. A szabadban repülő rovarokra (pl. darazsakra) vadásznak, itt nyilván az etetőből jutottak finom falatokhoz. Velük egy térben búbos bankákat is találunk. Ők is szépséges, narancssárga-fekete-fehér színezetű madarak. (Felejtsük el, hogy egyes területeken büdös bankának hívják őket, mert ez a név igazán nem illik ilyen szép madarakhoz, még ha rá is szolgáltak.)

Itt is a szokott gólya-hozza tábla jelöli a fiókákat. A ritkán megfigyelhető törpegém költött sikeresen a vízi-vízparti madarak röpdéjében 2010. májusában-júniusában. A fiatalok sokat mozognak a növényzetben és a rácsokon, így végre közelről megfigyelhettem a legkisebb európai gémfajt. A fiatalok tollazata szokás szerint még nem hasonlít a felnőttekéhez (vagy ahogy a madarászok mondják: az öreg madáréhoz), hiszen rejtőszínűek.

Azt hittem, hogy már minden „hazai” röpdét láttam, amikor kiderült, hogy a legérdekesebb még hátravan. A többiektől távolabb, egy hagyományos, rácsos röpdét úgy alakítottak át, hogy be lehet menni az állatok közé. Ide is sok növényt telepítettek, középen patak csordogál, fák borulnak fölénk. Szinte elfelejtheti az ember, hogy állatkertben jár. Sok vízi, vízparti, erdei madárfaj lakja ezt az élőhelyet. Azt sem tudtam, merre leskelődjek először!

Szinte a lábam mellett, de bokroktól jól álcázottan egy kékbegy keresgélt. Még sosem láttam ezt a fajt a természetben. Igazán színpompás, csinos kis madár. Sajnos kissé izgága, ami nem könnyítette meg a fotózást.

A következő madár a vízen úszkálva vonta magára a figyelmünket. Nagyon kicsi volt, először fiókának néztem. Aztán észrevettem, hogy ő maga az öreg madár, aki a párjával ingajáratban pirinyó fiókáknak hordja az ennivalót. Kis vöcsök volt, a legkisebb vöcsökfaj. Magyarországon is honos. A szülők szorgalmasan jártak-keltek az etetőtál és a parton sipákoló fiókák között. Lisztkukaccal etették őket. Amíg őket figyeltük, békésen elúszott a közelben egy vadkacsa (tőkés réce). Bár kb. kétszer akkora, mint a kis vöcsök, az egyik szülő azonnal támadásba lendült. Lebukott a víz alá, teljes sebességre kapcsolt és alulról belecsípett a kacsa lábába. Meglepetésünkre a kacsa menekülőre fogta a dolgot. A harcias viselkedés úgy látszik, pótolja a testméretet!

A vízparton parti lile, kőforgató, nagy póling bóklászott. A pólingnak különös formájú, lefelé hajló csőre a különös ismertetőjegye. Nevét „pó-li, pó-li” kiáltásáról kapta.

Végül egy olyan hazai faj nyújtott nekem ritka élményt, amely saját akaratából választotta lakóhelyül az állatkertet. A kerthelyiségben ebédelve egy házi veréb csapat gyűlt körénk. Szikkadt zsemlével felszerelkezve érkeztem, tehát volt mivel megkínálni őket. Elkezdtem morzsolni a zsemlét, mire azonnal közelebb jöttek, majd ki sem várták a morzsákat, egyenesen a kezemre repültek és úgy csipegettek. Fantasztikus élmény a kezemen érezni az apró karmok és lábujjak érintését, miközben a madárkának gyakorlatilag nincs súlya! Persze rögtön minden meg lett bocsátva nekik, az is, hogy az asztalon felügyelet nélkül hagyott sütimet is megkóstolták. Honnan tudhatná a madár, hogy zsemlét szabad, de sütit nem illik csipegetnie???