Botanikai túra a Bakonyban 2010. október

Egy terepi vezető képző tanfolyam keretében túráztunk a Bakonyban, Városlőd közelében. Galambos István botanikus vezetésével a szép nevű Fokhagyma-hegyen és az Üveg-hegyen jártunk (vagy még az Üveghegyen is túl). Célunk a jellemző társulások és folyamatok megfigyelése volt.

A Bakonynak érdekes a magassági övezetessége. Felfelé haladva a cseres tölgyest a gyertyános tölgyes szokta követni, majd a bükkös következik. Itt azonban jórészt hiányzik a gyertyános tölgyes, helyén is bükköst találunk. Vezetőnk szerint a legszebb bükkösök a Bakonyban láthatók. Nekem ez az egyik kedvenc erdőfajtám, tehát itt is élveztem a szürke fatörzsek által alkotott, természetes gótikus katedrálist. Az embert alázatra inti a saját jelentéktelenségének átélése a hatalmas fák között.

A Fokhagyma-hegy valószínűleg a kígyóhagyma nevű növényről kapta a nevét, ami hasonlít a termesztett fokhagymára. A környék manapság felkapott növénye, a medvehagyma csak újabban került a fogyasztott növények közé, népi felhasználására nincs adat, az emberek nem szedték régebben. Tavasszal tömegesen virít az erdők alján a Bakonyban, a környék pedig intenzív hagymaszagot áraszt.

Egy körbekerített legelő mellett elhaladva szóba került a füves társulások helyzete. Mivel a természetes növénytakaró az erdő, ha nem legeltetnek, vagy kaszálnak egy területen, akkor először a cserjék jelennek meg, majd beerdősül a terület. Ezt a folyamatot nevezzük másodlagos szukcessziónak (meglévő növénytársulás átalakulása egy másikká). Az értékes gyepek fenntartása legelő állatok nélkül szinte lehetetlen, annyi élőmunkát és befektetést igényelne. Ha pedig a fákkal való borítás eléri a 30%-ot, kötelező erdővé minősíttetni.

Így ott láthatjuk a gyepeket, ahol még legeltetnek. Az ilyen növénytársulásban az állatok szelektálnak: a kellemetlenül szúrós növényeket (pl. tövises iglice) vagy mérgezőeket (pl. farkas kutyatej) nem eszik meg, így ezek szelektív előnyhöz jutnak. Ha nem akarjuk, hogy eluralkodjanak, ezeket ki kell húzkodni (régebben ez a pásztor feladata volt, de a mai villanypásztort erre nehéz lenne rávenni).

Megtanultunk nagy csalánt simogatni: ha alulról felfelé simogatjuk, akkor nem csíp. Sőt a levelét is meg lehet enni, ha összetekerjük. Közismert, hogy tea főzhető belőle. A csalán csak nitrogénben dús talajon él meg, tehát fordítva is igaz: ahol csalánt látunk, ott N-dús a talaj (szakszóval indikátornövény). Találkoztunk a foltos árvacsalánnal is, melynek nevében az „árva” arra utal, hogy nem csíp.

Egy szép, sárga virágú növény, ami mellett elmentünk, nekem már régi ismerősöm, a feltűnő nevű gilisztaűző varádics. Gyógynövény, ami valóban jó bélférgek ellen. A mezei katángkóróról megtudtam, hogy a cikória kávé ennek a gyökeréből készül szárítva, porrá őrölve, pörkölve.

Az ökörfarkkóróból több faj létezik, melyeket nem könnyű meghatározni. István megemlítette, hogy a porzók szőrössége az egyik határozóbélyeg. Hát nem tűnik egyszerűnek! Mikor közel mentem a virágához, hogy lefotózzam, kiderült, hogy ez elég jól látszik. A növény nevébe az ökörfarok az alaki hasonlóság alapján került (a virágzat egésze hasonlít a marha hátsójának ékességére).

Egy szál őszi kikericset is találtunk. Erről a növényről köztudott, hogy mérgező. Mérge, a kolchicin sejtosztódást gátló hatású. Másik érdekessége, hogy ősszel csak virágot hoz (és milyen szépet!), megtermékenyül, majd télre visszahúzódik a föld alatti raktározó részébe. Tavasszal hajt ki a levele és alakul ki a termése.

A növényeken kívül így ősszel a gombákkal is biztosan összefut az ember. Mi sárga nedűgombát láttunk, ami számomra új faj. A gyűrűs tuskógombáról megtudtam, hogy finom, ehető gomba. Egy fatönkön nagy tömegben nőtt, de most nem gyűjteni jöttünk, csak csodálni.

A sok érdekes információ és szépséges növény között alig figyeltünk kedvenceimre, a madarakra. Azért egy hollópár hangjára felkaptuk a fejünket. A fekete (sőt: hollófekete) madarak mély hangja nagyon jellegzetes, szárnyalásuk elegáns. Különben a világ legértelmesebb madarai közé tartoznak. Ezt nem most sikerült ránézésre megállapítanom, hanem játszottam már állatkerti rab hollóval, aki azonnal felismerte a játék lényegét és partner volt benne. Én átdugtam egy tobozt a rácson, amit ő kihúzott, ledobta a földre, majd utánarepült, felhozta, és visszadugta nekem a rácson át (!).

Egy kicsit elkalandoztam az István által nagy szeretettel bemutatott növényektől a hollók felé, de akár velük, akár nélkülük, ez nagyon érdekes kirándulás volt.