A Dinnyési Fertőn 2010. Pünkösd

2010-05-29

6 olvasónak tetszik

Ha tetszik, kérlek oszd meg ismerőseiddel is! Köszönöm! facebook

Egyhétnyi ítéletidő után végre ismét május van! Az esők és a viharok egymást érték az elmúlt napokban. Sokszor eszembe jutott  egy nemrég látott film, „A tó urai”. Hattyúkról szól, egy költési időszakot követ végig, a fiókák felnevelkedéséig. Abban is szerepel egy májusi nagy vihar, és annak következtében a tó vízszintjének megemelkedése, ami az egyik hattyúpár fészkét alámossa. Hiába igyekeznek szegények újabb nádszálakkal megemelni a fészket, a tojások egymás után kisodródnak és lebegve elúsznak a vízben. Sok madár járhatott hasonlóan az utóbbi héten!

De ma reggel végre sütött a nap, amikor Viktor fiammal nekiindultunk a sztrádának a Velencei-tó felé. Háromnapos hétvége első reggele van, gondoltam, sokan lesznek úton. Szerencsére fél nyolckor indultunk, megelőztük a tömeget.

Bár számtalanszor jártunk már a tónál, Dinnyésig sosem mentünk el. Most ott volt találkozónk a természetvédelmi őrrel, akit tegnap felhívtam, hogy pontosítsuk a helyet. Ez a vezetett túra a Duna-Ipoly Nemzeti Park programajánlójában szerepelt, onnan választottam ki.

Kiderült, hogy a Rózsa utca 14. tulajdonképpen vezetőnk lakcíme, de egyben a szomszédos házon túl az új tanösvény kiindulópontja is. A Madárdal tanösvényből már készek az állomások tábláinak fa keretei, egyelőre a táblák nélkül.

Rajtunk kettőnkön kívül még egy autóval négyen érkeztek, szintén Budapestről. Míg vezetőnkre vártunk, megcsodáltuk a gólyafészket a fejünk fölött. Egy erre a célra készített fémoszlop tetején áll. A gólyamama éppen helyzetet váltott a tojásokon, majd ismét láthatatlanná vált alulról, ahogy rájuk ereszkedett, Viktor nagy bánatára, aki éppen fotózni kezdte. Engem jobban érdekeltek a gólyafészek „albérlői”. A mi földhözragadt nézőpontunkból jól látszott, hogy mekkora a nyüzsgés alul és oldalt: kis madarak egész közössége szállt ki és be a fészek nagy faágai közé épített saját fészkébe (1.kép). Én csupa verebet láttam, nem tudom, beengednek-e a jól védett helyre más madárfajt is. Ez a kapcsolat a gólyák és a fészkükben élő verebek között az ún. „asztalközösség” (kommenzalizmus) mintapéldája. A gólyáknak közömbös, hogy vannak-e albérlőik, a verebeknek viszont előnyös a nagy madár nyújtotta védelem. A magyar szakkifejezés, asztalközösség, nem túl szerencsés, hiszen feltételezi, hogy az ilyen pozitív-semleges kapcsolat a táplálék maradékainak elfogyasztásáról szólhat csak, pedig ebben az esetben is láthatjuk, hogy nincs szó feltétlenül táplálékról.

Megérkezett vezetőnk, Fenyvesi László. Látván, hogy csak hatan vagyunk, felajánlotta, hogy menjünk a terepi autóval. A jármű egy terepjáró és egy kisbusz románcából születhetett, így mindkettő előnyös tulajdonságaival bírt: nemcsak mi fértünk el benne, de velünk jött László két óvodáskorú gyermeke is. Az ösvény az első harminc méter után mély tócsák láncolatává vált, a terep gumicsizma nélkül nem nagyon lett volna járható. Itt még az éjjel is esett.

Az első látnivaló megdöbbentő módon a nagyfeszültségű vezetékek tartóoszlopain volt. László megmutatta, hogy minden oszlopra költőodúkat szereltek fel vörös vércsék számára, amit azok szívesen el is foglaltak. Az elmúlt héten azonban annyira nem volt mit ennie a vércséknek, hogy valószínűleg többen feladták a költést (2.kép).

A természeti látnivalók között kicsit Dinnyés történetével is megismerkedtünk. A falut régebben Dinnyésmédnek hívták. A méd egy nép volt a Közel-Keleten, nagy történelmi múlttal, az ókorban nagy birodalommal. Szétszóródott népükből idáig is eljutottak leszármazottak. Mivel a vizet vallásosan tisztelték, mindig vízpartokon telepedtek le.

A kevésbé régi időkben a falu környéke királyi birtok volt (pl. Mátyás királyé), majd a Felsőőrsi Prépostság birtokává vált 540 évre.

A közelmúltban, az 1950-es években le akarták csapolni ezt a területet. (Ez az időszak az erőszakos természetátalakítások ideje volt, amikor mindenütt új termőföldek megszerzése volt a cél, ott is, ahol ez ellentmondott a józanésznek.) A munkálatok az akkoriban Nádas-tónak nevezett részen (a mai Dinnyési Fertő) el is kezdődtek, de hamarosan félbeszakadtak, mert a vasút felől egy szikra gyújtotta nagy tűz elérte a területet. A tűz mindent felemésztett, többek között a nádast is. Többször nem próbálkoztak lecsapolással, sőt néhány év múlva egy kisebb területet védetté nyilvánítottak, majd 1966-ban az egész terület védettséget kapott.

 

Nemsokára kiszálltunk, hogy megfigyeljük a szikes puszták jellemző növényeit. Hazánk az eurázsiai szikes puszták legnyugatibb előfordulási helye. Nálunk ez a növénytársulás csak legeltetéssel marad fenn. Ahol már nincs állattartás, nem legelnek a nyájak és a csordák, eltűnik, átadva helyét a szukcesszió (a társulások egymást követő sora) egy újabb állomásának. László elmondta, hogy régebben munkatársaival próbálták kaszálással fenntartani a vegetációt, de az igazi megoldás a természetes fűnyírók: marhák és birkák tartása.

A szikesek talajának felső rétegében és felszínén sók gyűlnek össze, melyeket csak a jellegzetesen sótűrő növények viselnek el. Sok fajnak kezdődik úgy a neve, hogy „sziki”. Mi ezek közül a sziki kákát (3.kép), sziki csenkeszt és a sziki őszirózsát láttuk. Ez utóbbi ősszel rózsaszín virágtengerré változtatja a tájat. Érdekes módon néhány tő most is virágzott. (Lehet, hogy az elmúlt hetet hirtelen jött ősznek érzékelték?)

A talajt foltokban egészen apró, zöld, húsos levelű növényke borította, a sziki seprőfű (4.kép). A még kisebb pirosas növénykéket pedig sziksófűnek hívják (5.kép).

Egy orchidea is megél itt, a poloskaszgú kosbor (6. kép). Nevét, ki hinné, a szagáról kapta, amivel részint elkerüli, hogy az állatok lelegeljék, részint talán poloskákat vonz, akik besegítenek a beporzásba. Mint minden orchidea, ez is megérdemli, hogy közelről csodáljuk meg szépséges virágait.

A kutyatejeken él a kutyatej szender hernyója, egy feltűnő (tehát mérgező) hernyó, ami egyedüliként fogyasztja a szintén mérgező növényt. Itt sok növény fejlesztett ki stratégiát a legelő állatokkal szemben: például durván szúrósak, mint a bókoló bogáncs (most még nem virágzott, de már növekedésben volt) vagy a mezei iringó, amit ördögszekérnek is szoktak nevezni. Egész nyáron virágzik a gömbölyű, szúrós bokrocskának látszó lágyszárú növény, majd ősszel elszárad a töve, letörik és a szél görgetni kezdi a csupatüske (tehát ördögi) szekeret, ami közben hatékonyan szétszórja magvait a tájon. (A 7. és 8. kép nem most készült, de ilyenek lesznek nemsokára ezek a példányok is.)

 

- Gyere, apa, cselőpók lyukat találtam! – hallottuk meg Zsuzska hangját, aki közben elunta a botanikát és egyéni felfedezőútra indult. Persze mindnyájan odasiettünk. A lyuk, építője méretének megfelelően nagy volt, pókhálóval tapétázva, de a tulajdonos nem tartózkodott otthon. (9. kép) A nagy esők kiöntöttek minden földlakót az otthonából, nem tudni, hogy a pók elpusztult vagy csak kiköltözött, amíg ismét száraz helyre teheti be nyolc, szőrös lábát. Még sosem láttam élőben szongáriai cselőpókot, hazánk legnagyobb pókját, de sokáig úgy gondoltam, jobb, ha ez így is marad. Az alig kisebb farkaspókot nézegetve tavaly az Alpári-réten, nekem az is elég nagynak tűnt. Most már szeretném látni a hazai „legnagyobbat”, hátha a hatalmas csáprágók látványát is elviselem avval a fensőbbséges gőggel átitatva, hogy én vagyok a nagyobb.

Megcsodáltuk a mezei zsálya kékeslila, ajakos virágának pazar technikáját, amint a leszálló rovart kihasználja a beporzás érdekében: a rovar befelé törekszik a virág mélyén található nektár irányába, eközben rálép egy kis egy kis billentyűre, amitől a potroha fölé hajló két porzó lefelé mozdul el, rákenve a virágport a rovar (főleg poszméh) hátára. Ha egy fűszálat óvatosan bedugunk a virágba, mi is láthatjuk a porzók elmozdulását. (A 10. képen László éppen ezt teszi). Zsályából itt egy másik faj is előfordul, az osztrák zsálya. Ennek fehér a virága, de a növény ugyanúgy kimagaslik a többi faj közül a maga kb. 50 centijével.

Még egy érdekes növényt mutatott nekünk László, a ragadós habszegfűt (11. kép). A növény még az előbbinél is magasabb. Fehér virágai nap közben nem túl látványosak, estére nyílnak ki, mert éjszakai rovarokat csalogat. A szára, a levele, gyakorlatilag az egész növény ragadós, kisebb rovarok számára halálos csapdát jelentve. A hasonló fajokkal együtt tulajdonképpen a „ragadozó” növénnyé válás egyik állomását figyelhetjük meg ebben a jelenségben. A növények fotoszintetizálnak, számukra elég a talajból és a levegőből szerzett tápanyag az élethez. Más élőlényekre csak az élősködő növények szakosodtak, illetve néhány faj, amely bizonyos tápanyagokat nélkülöző talajban gyökerezik. Ezt a hiányt lehet pótolni állatok testéből. Az igazi „húsevő növények” mind mocsáriak és a hiányzó nitrogént pótolják csupán az elfogott rovarok fehérjéiből. (Lehet, hogy ez sovány vigasz az elfogyasztottak számára.) A ragadós habszegfűnek nincsenek módosult levelei, az evolúció során a ragadós váladék kiválasztásáig jutott.

 

Biztosan nem merítettük még ki a szikes rét csodáit, de továbbindultunk a szürkemarha gulya felé (12. kép). Azt hittem, pontosan ismerem és értem ezeket a szavakat: „szürkemarha gulya”. Tévedtem. A szürkemarha sok háziasított marhafajtát jelölhet szerte Európában, pontosabb a magyar szürkemarha név, de tulajdonképpen ez sem az eredeti elnevezés, mert az „ezüstmarha”. Én még sosem hallottam ezüstnek nevezni ezt a fajtát, vezetőnk (aki egyben az állatok gazdája) azonban következetesen ezt használta. A másik újdonság: mi a különbség a gulya és a csorda között? Szerintem semmi, mert mindkettő sok marha együtt. De van különbség! A gulya az egész évben ridegtartásban, a legelőn tartott állatok összessége (húsmarhák), a csorda pedig az estére istállóba terelt, tejéért tartott marhák csoportja. Az ezüstmarha  esetében ez utóbbiak neve uradalmi  fajta volt. Leszármazottaikat meg lehet ismerni a rövidebb szőrükről. A tenyésztés fénykorában, a középkorban 2 millió ezüstmarha élt az akkori Magyarország területén. Közismerten a hajdúk hajtották őket lábon nyugatra. Így igazán frissen érkezett a hús. Nürnbergben ma is látható egy magyar szürkemarhát ábrázoló szobor, amit hálából emeltek, mert a várost a hajdúk mentették meg egy éhínség során, amikor megérkeztek a gulyával.

A hosszú út megtételéből is látszik, hogy a szürkék a háziasítás során is megőrizték a vadállatok sok előnyös tulajdonságát. Ennek bizonyítékát mi is láthattuk: a borjak száraznád színűek, tehát jól elrejthetők. A tehenek a gulyától elkülönítve tartják az ellés után borjaikat, nem túl messze, de jól álcázva elfektetik őket. Csak szoptatni járnak vissza. Akkor csatlakozhatnak a gulyához, ha pár naposan már jól tudnak futni. Gazdájuk mesélte, hogy ebben az egy-két napban van esélye a borjak fülébe csíptetni az azonosítójukat, de sokszor sokáig kell keresnie az új borjút, mire rálel a növényzetben. Mi is láthattunk tehenet, amint bement a fák közé szoptatni (13. kép). A tehenek még 30 éves korukban is képesek elleni (a legidősebb termékeny tehén 32 éves volt).

A gulya egyetlen bikája tiszteletet parancsoló méretével igazán pompás látvány (14. kép). Egyedül is ellátja a feladatát, népes családja immár kb. 100 fő. Ha több bika lenne, komolyan megverekednének egymással. Ettől eltekintve mindnyájan szelíd természetű állatok. A tehenek védik borjaikat, de amíg valódi támadás nem éri őket, ők sem agresszívek. A ragadozókat azonban nem tűrik meg. László mesélte, hogy a rókát rendszeresen elüldözik, sőt, ha kotorékot találnak, addig tapossák, amíg teljesen be nem temetik, elpusztítva ezzel a rókakölyköket. Pedig a róka méreténél fogva még a borjakban se tehet kárt. Gondolom, ez az ősi reakció a farkasok ellen fejlődött ki, s a ragadozó szaga akkor is beindítja, ha nincs valós veszély.

Sokáig csodáltuk élvezettel a sok kisborjút, a békés teheneket és a fenséges bikát. Nekem az is tetszett, hogy milyen sokféle alakú az állatok szarva. Szaruból lévő, üreges tülköt hordanak a fejükön mindkét nem tagjai. Látható közöttük széles terpesztésű, enyhén íves, valamint igazán lantszarvú példány is (15., 16., 17. kép).

A mai hazai állomány annak a 160 maradék szürkemarhának a leszármazottja, amiket gazdáik őriztek meg abban az időben, amikor ez a fajta nem számított elég modernnek, illetve túlságosan magyar volt. Ma kb. 10 ezer példány él az országban.

 

A gulya éppen a madármegfigyelő torony közelében pihent. A torony igen masszív, de nádtetejét megtépázták az elmúlt napok viharai. Fentről szépen ráláttunk a madárparadicsomnak számító vidékre. Sokfelé nagy kócsagok fehérlettek (18.kép). A távolról fehér felkiáltójelnek látszó madarak közelében László egy kisebb fehér foltot figyelt a teleszkóppal: pásztorgém! Ma már ritkaságnak számító madár, ami egykor nagy tömegben követte a legelő állatokat vagy éppen a hátukon utazott. A távcsőben kivehető volt sárgás csőre és feje. (A nagyon távoli madár a rossz minőségű 19. kép jobb alsó részén látszik.)

 

A vízen a közelben szárcsák, a távolban hattyúk úszkáltak. Feltűnt egy-egy búbos vöcsök is. A területen mind a négy vöcsökfajunk költ (búbos, kis, vörösnyakú, feketenyakú). A szárcsák között egy cigányréce tollászkodott. Ezt a csokibarna fajt a múlt héten ismertem meg a Hortobágyon. Egy kacsacsoport légi kötelékben közelítette meg a tornyot: tőkés récék. Megküzdöttek az egyre erősödő széllel.

László elmondása szerint régebben egy-egy batla pár költött a vidéken, de tavaly 16 költőpárjukat számolták meg. Idén is itt vannak, de most éppen nem kerültek a szemünk elé. A marhák közelében, a tocsogókon szeretnek keresgélni, mert itt nagy eséllyel rábukkannak kedvenc falatjukra, a piócákra.

      Lemászva a toronyból egy tollászkodó üstökös réce párt (20. kép) figyeltünk meg, nem messze a parttól. Ők elég bizalmasak voltak, nem zavartatták magukat. A gácsér igen feltűnő a piros csőrével, rozsdavörös fejével, fehér oldalával. A tojó szokás szerint barnás rejtőszínű. Az ő látványukkal búcsúztunk (de csak átmenetileg) a Dinnyési Fertőtől.

 

6 olvasónak tetszik

Ha tetszik, kérlek oszd meg ismerőseiddel is! Köszönöm! facebook


Hozzászólások








ErikaNagyon szépen köszönöm!
Kötő ZsuzsaÉlmény olvasni az írásaidat!!



1.kép Albérlő a gólyafészekben

1.kép Albérlő a gólyafészekben


2.kép Vörösvércse odú a villanyoszlopon

2.kép Vörösvércse odú a villanyoszlopon


3.kép Sziki káka

3.kép Sziki káka


4.kép Sziki seprőfű

4.kép Sziki seprőfű


5.kép Sziksófű

5.kép Sziksófű


6.kép Poloskaszagú kosbor

6.kép Poloskaszagú kosbor


7.kép Bókoló bogáncs

7.kép Bókoló bogáncs


8.kép Mezei iringó (ördögszekér)

8.kép Mezei iringó (ördögszekér)


9.kép Cselőpók lyuk

9.kép Cselőpók lyuk


10.kép László a mezei zsályát működteti

10.kép László a mezei zsályát működteti


11.kép Ragadós habszegfű

11.kép Ragadós habszegfű


12.kép Ezüstmarha tehenek borjaikkal

12.kép Ezüstmarha tehenek borjaikkal


13.kép A fák között szoptató tehén

13.kép A fák között szoptató tehén


14.kép A bika

14.kép A bika


15.kép A széles szarvú

15.kép A széles szarvú


16.kép A lantszarvú

16.kép A lantszarvú


17.kép A bika enyhén íves szarva

17.kép A bika enyhén íves szarva


18.kép Nagy kócsagok

18.kép Nagy kócsagok


19. Nagy kócsagok és pásztorgém

19. Nagy kócsagok és pásztorgém


20.kép Üstökös récék

20.kép Üstökös récék


Készítette WUP Webdesign Stúdió

2010 © Minden jog fenntartva, sem a szöveg, sem a fényképek nem használhatók fel engedély nélkül!