Váci tanösvény télen

Már megint a váci ártéri tanösvény?

Hát igen. Az is izgalmas, amikor új terepen jár az ember, de az is érdekes, ha ugyanazt a tájat több évszakban is felkeresi. Most láttam először havasan a tanösvényt, és mondhatom, megérte! Viktor fiammal kerestük fel januárban ezt a tőlünk fél óra alatt elérhető, kedves fotóshelyünket. Nagy szerencsénkre végig sütött a nap, szikrázott a hó.

A Kálvária felől érkeztünk, mint mindig. A nagyobbik horgásztó teljesen befagyott, jegén látszódtak egy hokipálya nyomai. Mire délben hazafelé mentünk, már a környék apraja-nagyja ott korcsolyázott. A kisebbik tó félig fagyott csak be, valami meleg víz jöhet fel az egyik oldalán, mert ott egy egész vadkacsa-csapat vígan úszkálhatott a vízben. Két szárcsa és egy vízityúk is elvegyült közéjük, de ők szokás szerint igyekeztek távol maradni az emberjárta parttól.

A kora reggeli időben a park sétányán még nem tűntek fel futók, visszafelé azonban sífutókkal találkoztunk. A platánok ágain cinkék keresgéltek.

A tanösvény bejárata szokatlan képet nyújtott havasan. Nemrég még vízzel elöntve láttuk, meg sem lehetett közelíteni az áradástól. A pallók kibírták az idei hosszú vízben ázást, most is szilárdan tartanak, bár vastagon fedi őket a hó. A fák között átsütött a téli nap, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Itt is, ott is cinkék szorgoskodtak az ágakon. A nekik szánt ajándékot, egy cinkegolyót feltűztem az egyik behajló ágra. Remélem, itt is megtalálják majd, mert még a kedvükért sem kockáztattam meg a pallók elhagyását a bizonytalanul befagyott terepen. Egyes nagyobb vízfoltok teljesen jégmentesek voltak. Talán ennek köszönhető a nagy meglepetés: két nagy kócsag és egy szürke gém feltűnése. Többször is láttuk őket a nap folyamán, de mindig csak repülés közben. Valószínűleg ők még jobban láttak minket, ezért nem szálltak le a közelünkben. Találkoztunk egy másik fotóssal (állványt cipelt és egy hatalmas teleobjektívet), aki elmondta, hogy őt tegnap viszonylag közel engedte magához a nagy kócsag, de nem voltak jók a fények. Tudtommal a kócsag akkor telel át egy helyen, ha van mit ennie. Ezek szerint a be nem fagyott részeken fel tud zavarni egy-egy halat.

Több nagy fakopáncsot láttunk és hallottunk, én hiányoltam, hogy nem látunk zöld küllőt. Hát láttunk, kettőt is. Egy árnyékban álló fára szálltak. Mire „célba vettük” őket, az egyik elrepült. A másik maradt és jól hallhatóan kopácsolni kezdett. Kitartóan dolgozott a fa másik, számunkra takarásban lévő oldalán! Ha ennyi időt töltene egyszer egy harkály kivételesen azon az oldalon, ahol látjuk is!

De a várakozás most sem volt hiábavaló (általában mindig megéri csendben várakozni valahol, mert az ember legtöbbször lát valami érdekeset). Egy jégmadár érkezett a patak fölé nyúló ágra. Kapkodó fényképezőgép-beállítás, exponálás…. nem történik semmi. Mi ez? A gépre nézek: a mutató „off” állásban. Hogy az a ….! Bekapcsolom, felnézek, a madár rég világgá ment. Mekkora hülye vagyok! További reménykedő várakozás. Úgy se jön. Majd pont egy ilyen pancsernek fog ideülni az ágra. De ez egy különösen megbocsátó példány volt. Visszajött. Leült az előbbivel szomszédos ágra és nézelődött. „Jégmadarak és fotósok istene, köszönöm!” Sikerült képeket készíteni erről a pompás színű madárról, aminek a látványát nem lehet megunni, olyan szép.

Mivel a zöld küllő és a jégmadár is úgy érkezett, hogy előtte Viktornak megemlítettem, hogy jó lenne látni őket, elszemtelenedem. Kifejtem, hogy szerintem ilyen napfényes téli időben minden értelmes mókusnak elő kellene jönnie. Nem válik be. Vagy nem jött elő vagy nem vettük észre.

Ökörszemek bújócskáznak az ágak között. Hazánk legkisebb madarát nem nehéz észrevenni így télen, de lefotózni már nem egyszerű. Villámgyorsan változtatja a helyét. Elámulok, hogy hova be nem bújik, például a patakon lévő jég repedésébe vagy egy alig létező nyílásba egy fatörzs alján. Ha aztán türelmesen várunk, előjön, de már rebben is tovább. Csak vacak képeket sikerült róla készíteni, de azért egyet megmutatok.

Elhagyva a tanösvényt, egy kicsit kinézünk a rétre, ahol ősszel pocakosra hízott keresztes pókokat fotóztunk. Most persze nincs egy se, ilyenkor búvóhelyeken próbálják átvészelni a telet, ami általában csak az aprócska új nemzedéknek sikerül, a nagyok többsége elpusztul.

Az egyik bokron több madáretető is függ, körülöttük nagy a nyüzsgés: szén- és kék cinkék, vörösbegy, zöldike, mezei verebek csipegetnek. A cinkegolyót átmenetileg kisajátította egy nagy fakopáncs. Elnézzük egy darabig a nagy forgalmat, majd hazafelé indulunk.

A befagyott tó benépesült korcsolyázó, csúszkáló gyerekekkel és felnőttekkel. Több pályán hokicsata folyik. Viktorral meggondolatlanul megsimogatunk egy borjú méretű kutyát, mire az örökbe fogad minket és busa fejét a kezünk alá nyomkodva újabb simogatást követel. A gazdájának hitt férfi rég elment. Ajjaj! Szerencsére szembe jön egy család és felelőtlenül ők is megsimogatják. Ezzel immár ők nyertek egy kutyát, mi továbbmegyünk.

A kis tavon ádáz harc dúl a kacsák között a legjobb bedobált falatokért. Ma nem maradnak éhen. Mi is ebben reménykedünk, ezért hazaindulunk ebédelni. Szép téli élmény volt!