A Sziget, ahogy én szeretem

(Fesztivál nélkül)

Egyik kedvenc sétahelyem a Hajógyári-sziget. Gyakran biciklivel érkezem egy kis munka utáni kikapcsolódásra. Mindig nagyon várom, hogy annyira kitavaszodjon, hogy még világos legyen, amikor kijövök a munkahelyemről. Újpest felől az Északi vasúti összekötő-hídon szoktam átjönni a Dunán. Mióta felújították a hidat, kellemesebb a lejárat a Római-parton. Innen kellemes út, majd bicikliút vezet a Filatori-gátig. A szigetre csak ezen a hídon át lehet bejutni (legalábbis a parkos részre). A híd azonban már nagyon régi, rozsdás, a járda olyan lyukas, hogy látni lehet a vizet. Az autók csak egyesével férnek el rajta. Nem baj, fő, hogy van.

A szigeten aztán csendes, békés az élet ilyenkor, amikor a Fesztivál őrületének nyoma sincs. Illetve nyoma van, de legalább a nyüzsgése nincs. Nagyon nem szeretem a nagy fákat elcsúfító „vicces” tárgyakat, feldobált cipőket, párosával összekötött palackokat, mindenféle lomot! Felesleges és nagyon csúnya!

A sétautakon sokan futnak, néhányan bicikliznek. A kutyások nagy baráti társaságokban járnak, egyaránt örömére a kutyáknak és a gazdáiknak. Néhány szerelmespár kézen fogva élvezi az andalgást és a park szépségét. Hiába, ha belül eláraszt minket az élet szeretete, a külső szépséget is könnyebben engedjük magunkhoz.

Ezen a héten ismét a szigeten jártam. A külső körúton toltam a biciklit. Itt én leskelődni szeretek, a kerékpár csak közlekedési eszköz, amivel idáig jutok. Kezem ügyében persze a fényképezőgép. Dolmányos varjak csaptak fejem felett nagy ricsajt. Hárman kergették egymást ágról ágra, majd fáról fára, közben jól odamondogattak egymásnak. Jó lenne érteni, hogy mi a veszekedés oka!

Amint eltávolodtak, a feketerigók gyönyörű dala vált uralkodóvá. Egymáshoz közel több hím is énekelt, veszekedés, kergetőzés nélkül. Gondolom, itt elég kicsi lehet egy-egy revír (a hímek által védett terület), ha így megtűrik egymást.

Tavaly itt a bokrok között sikerült megpillantanom egy fülemülét (vagy számomra dallamosabb nevén: egy csalogányt), de ez most nem sikerült. A sziget távolabbi vége közelében azonban most is hallottam dalolni. A szerény külsejű, barnás madár a sűrű bokrokat kedveli. Területét a hangjával jelöli ki. Fészkét a földre vagy alacsonyan a bokrokra rakja. Nem tudom, miért él bennem a vágy, hogy megpillantsam, hiszen nincs rajta sok látnivaló. Talán annyira megszoktuk, hogy a szemünket használjuk, hogy mindig az a „biztos”, amit látunk is? Vagy csak újra meg újra rá akarok csodálkozni arra, hogy hogy jön ki egy ilyen pici lényből egy ekkora hang?

Az ösvényről most nem a Duna felé tértem le, hanem jobbra, a sziget belseje felé. (Bár a Dunánál is láttam már érdekeset tavaly: egy nagy ékszerteknőst, ami egészen úgy nézett ki, mint aki a szabadban telelt át. Bizony az egykori terráriumi állatok sajnos nagyon elterjedtek a természetben!) Most olyan részt választottam, ahová nem jutott el a kertészek fűnyírója. Élveztem a sok pitypang fehérbe fordult fejecskéjét. Néhol a fekete nadálytő bókoló (lefelé csüngő) virágai tarkították a pitypangmezőt. A „fekete” név megtévesztő, mert általában lila, néha rózsaszín vagy akár fehér is lehet a virága.

 Itt hallottam meg a fejem fölül az éktelen sivalkodást: fakopáncs fiókák kérik az ennivalót. Illetve nem kérik, hanem folyamatosan követelik, olyan kétségbeesetten, mintha nem kapnának átlagosan tízpercenként újabb és újabb adagot a szüleiktől. Hamar megtaláltam az odú bejáratát egy nyárfán, jó magasan. Megvártam, amíg a szülők hármat-négyet fordulnak. Nem zavartatták magukat. Fényképezni azonban nehéz volt őket, mert az ennivalóval teljesen bebújtak az odúba. A Kerepesi temetőben látott nagy fakopáncs szülők csak megtámaszkodtak a fán és beadogatták a rovarokat, kellemesen hosszú időt hagyva a fényképezésre. Gondolom, itt a szigetiek még kisebbek, ezért be kell menni hozzájuk az odú aljára.

Kiérve a sziget csúcsára, meglepően nagy szárazulatot láttam. Kicsi a Duna, széles kavicspad látszik ki belőle. A tavalyi állandó magas vízállás után ez szokatlan látvány. Most be lehet sétálni a Duna medrébe.

A nagy Duna-ágban is több kavicspad áll ki a vízből. Eleinte csak néhány tőkés récét láttam pihenni rajtuk, majd odaszállt egy dolmányos varjú, aztán még egy és még egy. Kb. öt perc alatt már feketéllett a kavicspad a varjaktól. Egyetlen vetési volt köztük, a többi mind szürke (szeretem így hívni a dolmányosokat magamban, mert Fekete István könyvein nőttem fel). Ittak a vízből, keresgéltek a kavicsok között, rendezték egy kis kergetőzéssel a „ki az erősebb” kérdéseket. A békés esti rituálénak hirtelen szakadt vége: érkezett két erőtől duzzadó, fiatal kutya, akik látható örömmel kergették szét a madarakat. Szinte vigyorogtak a boldogságtól. Egyetlen valami nem repült fel előlük: egy sziklaszerű tárgy (valami bedobott nagyobb szemét lehet). Hiába futottak feléje, nem mozdult. A kutyák megtorpantak. Hangos ugatásba kezdtek, látszatrohamokat indítottak, de a valami nem szállt fel. Egymásra néztek, nagyokat ugrottak, de szinte egyhelyben. Gondosan ügyeltek, nehogy közelebb kerüljenek ehhez az izéhez, ami szemmel láthatóan nem fél tőlük. Mire a gazdájuk magához hívta őket, én már hangosan nevettem a két zöldfülű bajnokon.

Sötétedés előtt indultam hazafelé, eltettem a fényképezőgépet is. Pedig a természet még tartogatott valamit: a vonatsínek mentén megfigyelhettem egy zöld küllőt, amint bogarászott. Szinte lepattantam a bicikliről, elő a gépet („bár mire a hátizsákból és a tokjából előszedem, úgyis elmegy”). Most kivételesen nem ment el, még nézhettem egy ideig, amint átkutatja a füves területet. Szép esti ajándék volt zárásképpen!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi!