Hortobágyi Madárkórház

Idei alföldi családi nyaralásunk régóta vágyott célpontja volt a Hortobágyi Madárkórház, illetve mostani nevén Madárpark. Már sokat olvastunk róla, részben a neten, részben a Pusztadoktor magazinból (ami a Madárkórház Alapítvány havilapja).

A Madárpark a Kilenclyukú-híd közvetlen közelében helyezkedik el. A belépővel meg lehet látogatni a szabadtéri röpdéket, a fából épült játszóteret, a kiállítást (amely bemutatja a Hortobágy állatvilágát), valamint a látványkórházat.

Érdemes időt szánni a látogatásra, mert nemcsak maguk az állatok érdekesek, hanem a magyarázó táblák is. A fajok leírásán kívül nekem azok a magyarázatok tetszettek a legjobban, amelyekből megismerhetjük az itt folyó madármentő munka lépéseit és főként a szellemiségét. Megtudhatjuk, hogy az akut ellátáson túl komoly súlyt helyeznek az állatok lábadozására is. Nem csupán a testi felépülésről van szó. A madaraknak, ha lehet, vissza kell nyerniük röpképességüket, s újra „el kell vadulniuk” az emberektől. Az is fontos, hogy fajtársaik, sőt más, konkurens fajok egyedei között gyakoroljanak, s ismét meg kelljen védeniük magukat és táplálékukat a többiektől. Nem szabad hosszú hetek vagy hónapok etetése-itatása után hirtelen visszaengedni őket a szabadba, mert hiába gyógyultak meg, ha mégis életképtelenek. Így a betegszobából, ami az épületben van, egyre nagyobb kinti röpdékbe kerülnek, melyek egy része társas röpde.

Az egyik kisebb lábadozóban együtt volt egy súlyosan sérült dankasirály és egy sérült szarka is. Rossz volt nézni a kegyetlenségnek tűnő jelenetet, amint a szarka csipkedte a sirály beteg lábát, s hajszolta őt körbe a ketrecben. Ez a viselkedés azonban szokásos a madarak között, a sérültet, beteget kiközösítik, sőt akár halálát is okozzák. Gyakran nem a dögöt is evők (mint a szarka), hanem a saját fajtársai. A gyenge nem maradhat meg az erősek között. Ez a viselkedés egyes esetekben a többiek túlélését szolgálja (pl. a beteg fiókát kidobják a fészekből, s a többi nem fertőződik), de a madár nem mérlegel, csak teszi, amit génjeibe vésett az evolúció.

A legnagyobb röpdébe bemehetnek a látogatók is, felmehetnek egy kilátóba, ahonnan közelről, rácsok nélkül lehet látni a madarakat. A hely azonban akkora, hogy az állatok kellő távolságba húzódhatnak az emberektől. Itt most sok egerészölyv, két rétisas, gólyák és nyári ludak lábadoztak, illetve gyakorolták a repülést. Az egyik gólyának hiányzott a jobb lábfeje. Szegény vakarózni akart vele, reflexesen úgy mozgatta a lábát, hogy pont megvakarták volna a nyakát a lábujjai, ha lettek volna. Szánalmas volt a látvány, de arra kell gondolni, hogy elpusztulás helyett mégis életben van, megmentették és majdnem teljes életet élhet.

 A szabadon engedés előtti legutolsó állomás a „Túlélő röpde”, amely kettős célt szolgál. Egyrészt nagytestű ragadozók, például rétisas él itt, ami sajnos sérülése miatt nem engedhető vissza a természetbe, de „trénernek” megfelel a kisebb madarak mellé. Másrészt egy itt kidolgozott módszerrel megtanítják a madaraknak, hogy ne szálljanak a villanyoszlopokra. Az áramütés ugyanis a leggyakoribb veszélyeztető tényező! Ezt az állatok nyelvén kell elmagyarázni: ha rászállnak a röpdében felállított 2 villanyoszlop valamelyikére, enyhe áramütés éri őket (mint a villanypásztor esetében). Ez kellemetlen, amit megjegyeznek, és elkerülik a továbbiakban. Károsodást nem szenvednek, de a leckét megtanulják. Ez a módszer nyilván csak csepp a tengerben, hiszen az” iskolát” csak az ide került, már sérülést szenvedett vagy betegségből gyógyult madarak járják ki, egészséges társaik nem. Végső megoldás a villanyoszlopok szigetelése lenne, amire vannak jó példák, de országos szinten még nagyon kevés.

Mindig nagy öröm, ha gyógyult madarakat lehet visszaengedni a szabadba. Ezekről a felemelő pillanatokról be szokott számolni a Pusztadoktor magazin.

Sok megmentett madár azonban élete végéig gondozásra szorul. Így élnek a kert egyik füves részén egerészölyvek. Az alacsony ülőfáikon és azok közelében mozoghatnak, lábukon vékony bőrszíj van. Nincsenek ketrecben, de elengedni sem lehet őket. Ellátásukhoz örömmel fogad adományokat a Madárpark.

 Hozzájuk hasonlóan néhány gyalog gólya is él a parkban. Ők szabadon mozoghatnak, de repülni nem tudnak. Egy alacsony „kéményre” minden évben építenek fészket, de sikeres költésük tavaly volt először. Három saját és több adoptált kisgólyát neveltek fel. A fiatalok augusztusban csatlakoztak a szabad gólyákhoz és elrepültek Afrikába. Idén is sikeresen költöttek, a fiókákat le is fényképeztem a fészekben.

A látványkórház nagyon érdekes! A folyosóra szabad bemenni, ahonnan két oldalra nyílnak a betegszobák és a kezelő, sőt a műtő is. Mindbe be lehet látni üvegablakokon át.  Amikor mi ott jártunk, éppen egy dankasirályt kezelt dr. Déri János állatorvos. A sérült madarat az egyik önkéntes, kb. 12 éves fiú tartotta hősiesen és szakszerűen, amíg a doktor úr több injekciót is adott neki. A madár nagyon rosszul lehetett, mert egyáltalán nem tiltakozott.

A betegszobákba is be lehet látni. Az egyikben sok gólya feküdt papírdobozokban. Ők is nagyon betegek lehettek, mert alig mozdultak, csak bóbiskoltak. Egy másikban egy holló rosszalkodott, szemmel láthatóan jól érezte már magát, s azon mesterkedett, hogyan lehetne leszerelni a fűtőtestet. A harmadikban szemcseppentővel etettek apró madárfiókákat.

A kórházban magabiztosan mozgó önkéntes gyerekekkel is sikerült beszélnünk. Egy 12 év körüli kislány állatorvos szeretne lenni, s jó gyakorlatnak tartja az itt töltött hetet (mint ahogy az is!). Jelenleg nyolc önkéntes gyerek segíti a munkát. Elkel a segítség, nagyon sok a tennivaló.

 Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi!