Varjú? Szarka? Holló? Csóka?

Ugye, milyen ismert madárnevek ezek? De valóban magabiztosan felismerjük, hogy melyiküket látjuk szedegetni a városi parkban, a szántóföldön vagy éppen látjuk elrepülni a fejünk felett?

Ma már mind a négyük (némelyikük ismét) gyakorinak mondható. Igazából nem is csak négy fajról van szó, mert varjúból több faj is él hazánkban.

Miben hasonlítanak? A varjak, a holló és a csóka döntően fekete színű, nagyméretű madarak. Egyre gyakrabban fordulnak elő emberlakta vidékeken, akár a városokban is. Azért egyáltalán nem reménytelen a megkülönböztetésük!

A legfontosabb, hogy megtanuljunk látni, s ne csak nézzük az állatokat. Ehhez segítségül egy csóka testére felírtam néhány részének a nevét, amit jó, ha megfigyelünk egy madáron. A csűd a madár lábszárának látszik, pedig a lábközép- és lábtőcsontok összenövése. A fölötte lévő ízületet a madár térdének gondoljuk, pedig az a magasra tolódott bokája. Ha jól megfigyeljük mozgás közben, láthatjuk, hogy hátrafelé hajlik, nem előre, mint a térd. A térdet már általában nem látjuk a tollak miatt, a csípőízületet pedig pláne nem (a csípő a sült csirkecomb felső vége, a közepe pedig a térd).

A vetési varjú tollazata teljesen fekete, közelről kékes fémfényű lehet. Nagy, hegyes csőre van. Lábán jól látszik, hogy „gatyát” hord, vagyis tollas a láb felső része, csak a csűdtől csupasz. A felnőtt példányok (ún. „öreg” madarak) csőrének töve és torka csupasz. A vetési varjak szívesen járnak csapatokban. Télen a városokban is megjelennek, és ügyesen megszereznek minden ehetőt, amihez csak hozzáférnek. Nagyon okos, életrevaló madarak! Gyakran keresgélnek a parkokban, vegyes csapatokban a dolmányos varjakkal és szarkákkal. Télen sokkal többen is vannak hazánkban, mint nyáron, mert ilyenkor az Ukrajnában és Oroszország egyes részein fészkelők is megérkeznek, hogy nálunk töltsék a telet. A szántóföldeken egész komor, fekete sereg gyűlhet össze belőlük. Nyárra csak a hazaiak maradnak, akik telepesen fészkelnek a fákon. Mikor kiröptetik a fiókáikat, a megürült fészkeiket más madarak, például a kék vércsék használják költőhelyül. Nem véletlen, hogy 2009 a vetési varjú és a kék vércse éve volt hazánkban. A szoros függést újabban a mesterséges odútelepek enyhítik.

A holló hasonlít legjobban a vetési varjúhoz, mert szintén teljesen fekete a tollazata. De teste és csőre is sokkal nagyobb, mint a varjúé. Bár kezdőként ez nem segítség, mert nem tehetünk a meglátott madár mellé egy másikat, hogy lássuk, ki a nagyobb. Tehát hogyan különböztethetjük meg őket mégis?

• Repülés közben jól látszanak a farktollak, amiknek a vége a hollóknál ék alakban kicsúcsosodik hátrafelé, míg a varjaké lekerekített.
• A hangjuk sem egyforma. A varjak köztudottan kárognak, kihallani a „kár” szót a kiáltásukból. A hollók is elég „beszédesek”, főleg repülés közben tartják így a kapcsolatot. De az ő kiáltásuk olyan, mintha szláv akcentussal beszélnének varjúul, ugyanis kimarad a magánhangzó, s inkább „krrrrr”, ami egy hangos, reszelős krákogásnak hallatszik.
• A hollók leggyakrabban párokban, s nem csapatban láthatóak. Legfeljebb a kirepült fiókák csatlakoznak a párhoz, így lehetnek pl. négyen. Ha nagy csapat fekete madarat látunk, azok vetési varjak.
• A hollók is megközelítik már a városokat, költenek is azok erdősebb részein, s így a városi légtérben is feltűnnek. Én is láttam már őket Budapest fölött. Arra azonban még nem számíthatunk, hogy a városi park füvén, egy-két méterre tőlünk keresgéljenek táplálék után. Amiket így látunk, azok vetési varjak.

Ha állatkertben vagy vadasparkban hollókat látunk, figyeljük meg őket jól. Ilyenkor elgyönyörködhetünk fenséges termetükben, csillogóan fekete tollazatukban. Nagyon tanulékony, kifejezetten intelligens madarak, mely tulajdonságukat sok kísérletben vizsgálták már. Mi is játszhatunk velük, ha valamilyen vonzó tárggyal (bottal, tobozzal, csillogó csatú övvel) a rácshoz csaljuk őket. Szeretnek kötélhúzást játszani. Figyelem! Sose bosszantsuk őket! Ha átdugjuk a rácson a tárgy végét, akkor odajönnek, ha van kedvük játszani. Meglepően erősek és ügyesek! Ne dugjunk be olyasmit, aminek az elvesztése érzékenyen érintene minket (pl. kocsikulcs), vagy kárt tehet a madarakban (pl. túl apró vagy éles tárgyak), s ne tegyük kockára az ujjainkat se. (Én már találtam olyan hollót, aki önfeledten próbálta becibálni a hátizsákom pántjait a rácson, de gondosan ügyelt, nehogy a kezemet is megcsípje. De ebben azért ne bízzunk!) Előfordult, hogy a toboz, amit megszerzett, leesett a ketrec aljára. A holló leszállt, felvette, visszahozta a kerítéshez, és visszaadta (!) nekem, hogy folytassuk a játékot.

A csóka szintén feketének látszik, bár közelebbről látható, hogy tarkója és feje oldalt szürke. Szeme egész különös, mert fehér, a fiataloké pedig világoskék. Sokkal kisebb madár, mint a vetési varjú. Okos, kerekded feje van. Szintén városlakóvá vált, még költeni is szokott az épületek díszei között vagy városi parkok fáin. Ő is megszokta az ember közelségét, de saját testi épségére gondosan ügyel (akárcsak a varjak és a szarkák), így nem enged magához túl közel senkit. Hangja nem károgás, hanem csengő hangon kiáltja a nevét, de röviden „csok, csok”. (Szinte lehetetlen a madárhangok visszaadása, mert mindenki másképp „fordítja le” a hallottakat. Én is csak a saját átiratomat tudom leírni.)

Azért van, akivel a csóka is bizalmas viszonyba tud kerülni. Én az Állatkertben láttam, amint egy csóka és két vörös bivaly (afrikai, erdei bivalyok) baráti jóviszonyt ápolt egymással. A madár békésen szedegetett nemcsak a hatalmas marhák közelében, de a testükön is. Gondolhatnánk, hogy ez csupán annyi, hogy az élősködőket szedegeti le róluk, ami természetes kapcsolat madarak és növényevők között. Igen ám, de én láttam, amint a csóka talált valami apróságot a földön, s felszállt vele a fekvő bivalyok mögé, a kerítéshez. Erre az egyik bivaly addig tekergette a fejét, amíg végre sikerült meglátnia, hogy mit szerzett a csóka. Szemmel láthatóan jól ismerték és kedvelték egymást.

A dolmányos varjú Fekete István könyveiben még úgy szerepel, hogy „szürke varjú” vagy egyszerűen csak „szürke”. Valóban, szürke a háta és a hasa (ettől dolmányos, bár a dolmány hosszú ujjú ruhadarab volt, a szürke rész a madáron inkább egy mellény), a szárnya, feje, farka fekete. Ez a színezet megkülönbözteti a rokonaitól, azokkal nem téveszthető össze. Viszont van egy, hazánkban is élő alfaja (mások szerint rokon faja), ami teljesen fekete, ezt kormos varjúnak nevezik. Őt nem könnyű megkülönböztetni a vetési varjútól, de szerintem ez egy átlagos madárszerető ember számára nem is fontos. Esetenként a dolmány itt is látszik, kevésbé fekete, mint a szárny. A dolmányos varjak is mindenevők, mint a rokonaik, s magoktól, gyümölcsöktől kezdve a húsig mindent elfogyasztanak. Én is gyakran találkozom velük az Állatkertben, ahol még a nagyragadozóktól, pl. a tigristől vagy a medvéktől sem átallják elcsenni az ételt.

Utoljára hagytam a szarkát, de csak azért, mert őt nagyon könnyű felismerni. Feltűnő a fekete-fehér mintázata, s a hosszú farka. A madarak farka csak a farktollaikból áll, nem húzódik benne gerinc, vagyis nincs valódi farkuk. „Nagyot akart a szarka, de nem bírta a farka” – tartja a mondás. Lehetséges, de az biztos, hogy a szarkák nem szoktak panaszkodni a farkukra. Még repülés közben is összetéveszthetetlen a körvonaluk a hosszú farkuk miatt. Ha közelről látunk szarkát, akkor megcsodálhatjuk a fekete tollakon az irizáló kék és zöld csillogást. Csak arra kell ügyelni, hogy ne álljunk meg a közelükben őket nézve, mert ezt azonnal észreveszik, és nem szeretnek a figyelem középpontjában lenni. Hangos cserregéssel fognak elszállni. Amúgy is elég hangosak, gyakran veszekednek egymással, s valószínűleg válogatott sértéseket vághatnak egymás fejéhez. Ha valamelyikük ennivalót talál, a többiek szívesen elvennék tőle. Ilyenkor látványos légi üldözések zajlanak a fejünk felett. Szeretem nézni, ahogy a hosszú farkuk ellenére akrobatikus irányváltásokat hajtanak végre repülés közben. Sajnos ugyanilyen ügyesen üldözik az apró madarakat is. Egyszer a szemem előtt vágott le egy szarka egy cinkét a levegőből, csak úgy szálltak a tollai. Az sem tagadható, hogy sikeres fészekrablók. A mesterséges odúkkal segíthetünk az énekes madarakon, mert oda nem tudnak behatolni. Viszont ők maguk mesteri, sajátos fészket építenek, amikből ma már a városokban is sokat látni. A fészeknek ugyanis teteje van. Az alsó csésze jó nagy, s a belsejét még ki is kenik agyaggal, sárral. A bejárat oldalról nyílik, s az egész fölé borul a tető. Így a fészek összességében egy nagy, kissé kusza gömbnek látszik, aminek ritkásabb a közepe. Az építésben a pár mindkét tagja részt vesz, a hím hozza az ágakat, a tojó bent építkezik. A fiókák felnevelése is közös feladat, sőt a kirepülés után is sokáig együtt a család. Gyakran látni, hogy a már önellátásra képes, felnőtt fiókák még kéregetnek: szárnyaikat rezegtetve, hangokat adva közelednek egy másik szarkához (nyilván valamelyik szülőjükhöz), s tátják a csőrüket. Általában már hiába, de azért próbálkoznak.

Mi pedig próbálkozzunk azzal, hogy nem a „szegény kicsiket bántják a csúnya nagyok” gondolat alapján szeretünk vagy nem szeretünk egyes madarakat.

Ha van kedved, hogy kipróbáld a tudásod, az utolsó néhány képet próbáld meg felismerni!

Ha tetszett a cikk, jelezd, kérlek egy kattintással! Köszi! Erika