Árvalányhaj

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
Árva leány a szerelmem violája;
Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban választottam.

(Petőfi Sándor: Árvalyányhaj a süvegem bokrétája (1844.)

 

 

„Árvalányhaj” – olyan kifejező név! Beszélő név, tehát népies, régi magyar fényképek hangulatát idézi, szemünk elé vetíti egy férfikalap képét, esetleg egy cserkészkalapét. Romantikus, kedves-szomorú név.

 

Utánajártam egy kicsit a névnek, a hagyományoknak, a növénynek.

 

Mit tudunk a név eredetéről?

 Az Etimológiai szótár szerint: „Az elnevezés bizonyára tudatos szóalkotás eredménye, mely a fésületlen hajjal való hasonlóságon alapszik.”

 

Az „árvalány haja” név maga a 16. században bukkan fel először, de ekkor még más növényeket jelölt. Mai elnevezését a 18. század végén Benkő József adta, aki Linné kettős nevezéktanának hazai elterjesztője is egyben.  Ő és kortársai alkották a német Gewächs fordításaként először a növetény, majd a növény szót is. Benkő „fehér árvalányhaj”-nak nevezte el a Stipa pennata latin nevű fűfélét.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály 1807-ben kiadott Magyar Fűvészkönyve felkeltette az érdeklődést a magyar flóra iránt. Ebből tanulta növényismeretét Petőfi Sándor, aki verseiben összesen 34 növénynevet használt.

„Ott tenyészik a bús árvalányhaj,

S kék virága a szamárkenyérnek.”

                                                                         (Petőfi Sándor: Az alföld)

Azt gondolnánk, hogy Petőfi emelte költői magasságokba a népi neveket, de éppen fordítva történt. Petőfi költészete népszerűsítette és tette ismertté ezeket a vadvirágokat. A népszerűsítéshez Tompa Mihály virágregéi is nagyban hozzájárultak.

Kitaibel Pál megalapozottabb, tudományosabb munkái szélesebb körű ismereteket nyújtottak, mint a Fűvészkönyv. Jókai Mór már több háttértudást szerezve, műveiben 600-nál több növényfaj nevét említi meg (Moesz Gusztáv szerint).

Tehát az „árvalányhaj” tudományos név, melyet a 19. századi írók és költők tettek népszerűvé és így vált a nép sajátjává.

 

Kalapdísz

„Mint a népiesítő irodalom révén népszerűvé lett növény a XIX. században került a kalapra is. A régi magyarság férfi része természetesen nem hordott növényi díszt a kalapján, hanem csak állatit. A férfi, kiki a maga foglalkozása és társadalmi helyzete szerint, vadásztrófeát szerzett magának a süvegére: kócsagtollat, darutollat, vaddisznó agyarát. Az alpesi vadász zerge szőrét stb. Mióta azonban az állati vadak megfogyatkoztak és a békés földmíves foglalkozás irányítja a falusi divatot is, a férfi népség is a növényi díszhez fordult. Az alpesi vadászból turistavezető lett, s mint ilyen havasi gyopárt tett a kalapjára; az alföldi legény sem talált már darutollat a lecsapolt mocsarakban, hát kalapjára tűzte az árvalányhaj bokrétát.”

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1934)

 

Miért „tollas” az árvalányhaj?

Hazánkban több mint 170 fűfaj őshonos, ezekhez tartoznak az árvalányhaj fajok is. A fűfélék egyszikűek, vagyis őseik szép, színes virágú kétszikű növények voltak. A színes, rovarcsalogatásra kialakult takarólevelek fokozatosan leegyszerűsödtek, s a növények e csoportja áttért a szélbeporzásra. A porzókat és a termőt a virágban csupán két módosult levél, a toklász védi.

Az árvalányhajak külső toklászának végén egy hosszú nyúlvány, a szálka képződik. Ez terméséréskor tollassá válik. Ennek köszönhető a növény hajhoz hasonlító külseje.

 

Mi a biológiai funkciója a szálkának és a hajnak?

A tollas szálka tulajdonképpen repítőkészülék, mely a mag terjedését segíti elő.

A szálka alsó, nem tollas része dugóhúzó módjára felcsavarodott. Pallas Nagylexikona szerint e felcsavarodás funkcióját maga Darwin vizsgálta kísérlettel, majd részletesen leírta. A felcsavarodott rész, ha víz (pl. harmat) éri, megnyúlik és kiegyenesedik, majd száradáskor ismét feltekeredik. Ha ekkor már a hegyes csúcsú mag a földre hullott, ez a mozgás szinte „betekeri” a talajba. A visszafelé mozgás azért nem húzza ki dugóként a talajból a magot, mert a toklász egy irányba álló szőrei ezt megakadályozzák. Ez az elmés szerkezet tökéletes a növény szaporodása szempontjából (más fűféle is alkalmazza), de kínszenvedés annak az állatnak, amelyiknek a bundájába, talpába, fülébe akadt ilyen toklászos termés. Mindig beljebb fúródva nagy fájdalmat okozhat. A kutyatulajdonosok is gyakran találkozhatnak ezzel a problémával, bár nem a ritka árvalányhaj a tettes ilyenkor, hanem más fűféle.

Hazai fajok

A 30–40 cm magas, gyepes évelő növénynek több faja is él hazánkban. Említést érdemel a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), a csinos árvalányhaj (S. pulcherrima), a hegyi árvalányhaj (S. pennata) és a kunkorgó árvalányhaj (S. capillata).

 

Előfordulás

Az árvalányhaj a homoki rétek, legelők, homokpuszták jellegzetes növénye.

Ahol előfordul, ott tömeges, vagyis ameddig a szem ellát, hullámzik a rét az árvalányhajtól.

Akkor miért védett?

Azért, mert egyre csökken az élőhelye. Igazán az élőhely védelmének van értelme. A faj védelme azonban jogi alapot teremt az esetleges természetkárosítás büntetésére. Legyünk képesek uralkodni magunkon, és ne szedjük csokorba, még akkor se, ha a néhány szál letépése „meg sem látszik a réten”. Ha a legelőn lelegelik az állatok, az a természetes menete az életnek, ettől a fűféle nem pusztul el.

Én nem szedhetem le, a tehén pedig lelegelheti? Igen. Ez csak látszólag ellentmondás. Amíg az árvalányhaj szabadon szedhető volt, cserkészjelvénnyé vált, csokrot díszített, kalap mellé tűzve lengedezett. Rapaics Raymund szerint az 1930-as években tömegesen szállították Angliába is. A kevés megmaradt állomány ezt már nem viselné el. Ezért védeni kell. A védelmet mindig széles látókörben kell értelmezni, de a legkisebb körben is be kell tartani, csak akkor lehet eredményes.

 

Irodalomjegyzék

Simon – Seregélyes: Növényismeret

Pallas Nagylexikon

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932)

Etimológiai szótár (Szerk.: Zaicz Gábor)