Rovaremésztő („húsevő”) növények

Hogy is van ez? Nem inkább a rovarok szokták megenni a növényeket? Vagy az evolúció vissza akart vágni, és „Most aztán megkapjátok a magatokét!” felkiáltással bosszút állt a sok elfogyasztott növényért?

Természetesen nem ez a helyzet. A növényvilágban sokféle védekezésmód alakult ki, melyek megvédhetik őket (legalább részben) a rágások, lelegelések ellen. Sokan növesztenek tüskéket, vastagítják meg vagy borítják szőrökkel a kültakarójukat. Mások ragacsos anyagokat termelnek, hogy az apró, de esetleg veszélyes rovarok beleragadjanak. Megint mások rossz ízű vagy mérgező anyagokat választanak ki és halmoznak fel a testükben. Mindez tehát nem idegen a növényektől.

Így nem csoda, ha olyan növények, melyek hiányt szenvednek egy tápanyagban (mégpedig a nitrogénben), a ragacsos anyagaikba ragadt rovarok testéből szerzik be azt. A leveleik már úgyis sokféle hatóanyag termelésére voltak alkalmasak, s el tudjuk képzelni, milyen hasznos újítás lehetett, amikor megjelentek köztük olyan anyagok, melyek lebontották a rájuk került fehérjéket. Mivel a fehérjék gazdagok nitrogénben, sikerült azt pótolni, ami hiányzott az élettelen környezetből.

Mindezt bizonyítja a mai rovaremésztő növények élettere: vagy lápos, mocsaras területen élnek vagy olyan állóvizekben, melyek szintén szegények nitrogénben. Mindezek mellett zöld, fotoszintetizáló leveleik vannak, tehát ugyanúgy saját maguk építik fel a szerves anyagaikat, mint minden „rendes” növény.

Az alkalmazkodás hosszú ideje alatt leveleik egyre hatékonyabban szolgálták a rovarfogást, különféle csapdákká módosultak. Ma kb. 600 rovaremésztő növényfajt ismerünk, s jut belőlük minden földrészre. Hazánkban is él néhány.

A harmatfűfélék közül hazai faj a kereklevelű harmatfű. A harmatfüvek minden kontinensen elterjedtek. Beszédes magyar nevük arra utal, hogy a leveleken kialakult szőrök csúcsán úgy csillognak a cseppek, mint a harmat. Ezek a cseppek részint vonzzák a rovarokat illatukkal és csillogásukkal, részint ragacsosak, sőt már emésztőnedveket is tartalmaznak. Apró rovarokat tudnak csak elfogni, hiszen maguk a növénykék is aprók, összes levelükkel együtt kb. tenyérnyiek. Amikor a rovar hozzáragad egy ilyen szőrhöz, szabadulni igyekszik, s egyre több szőr csapdájába kerül. A levél érzékeli a vergődést, s a többi szőr, majd a levél is lassan a rovar felé hajlik. (Az érintés hatására az inger felé való helyzetváltoztató mozgást nevezzük szakkifejezéssel pozitív tigmotropizmusnak).

A rencék latin nevét (Utricularia) az „utriculus = kicsi zsák” latin szóból képezték. Hazai faj a vízi életmódú közönséges rence. Állóvizeink (pl. a Velencei-tó) egyes részein a víz nitrogénszegény. Itt pótolja a hiányzó tápanyagot ez a növény vízi szervezetekből, amelyek közt apró rákok, vízibolhák is szerepelnek. A lebegő hínár tagjaként a rence nem kapaszkodik a tófenékbe. Levelein kis, zsákszerű csapdák alakulnak ki, melyek az érzékszőr megérintésére kinyílnak, s a bennük lévő kisebb nyomás miatt a víz beáramlik, magával sodorva az érintést kiváltó állatkát.

A hízókák közt is találunk hazai fajt, bár a lápok lecsapolása után már csak igen kis területen találkozhatunk a lápi hízókával. Szintén kistermetű növények, akárcsak a harmatfüvek, s szintén a talajon szétterülő levélrózsáik módosultak rovarfogásra. Leveleik vastagok, innen a nevük (latinul Pinguicula = kövérke). A levelek felülete ragacsos, de nincsenek rajta hosszú szőrök, s nem is szokott rácsukódni az elfogott rovarra.

Sokkal látványosabb, impozánsabb rovaremésztő készülékek is kialakultak, mint a mi hazai apró csodáink. Egyes növények szinte hivalkodnak módosult leveleikkel. Ilyenek a kancsókák, melyek Ausztrália, Délkelet-Ázsia és Madagaszkár trópusi területein élnek. Leveleik minden része átalakult. Az eredetileg szerény méretű levélalap kiszélesedett, s fotoszintetizáló zöld felületet növesztett. A levélnyél meghosszabbodott, kúszva-tekeregve keres támasztékot, majd a legvégén, az egykori levéllemez fejlődött kancsóvá. A kancsó egyes fajokon hatalmas is lehet, több deciliter emésztőnedvet tartalmazva. Még kis „sapkája” is fejlődött, de ez nem egy lecsapódó csapdafedél, hanem csak az esővíztől védi a kancsó belsejét, nem tud lecsukódni. A rovarokat csábító illatok és vonzó színek csalogatják. A kancsók szélei mindenhol a belseje felé vezető rovátkákkal tagoltak, s belső oldaluk csúszós. Rovar legyen a hat talpán, aki nem esik bele a csapdába! Az alján emésztőnedv-tó fogadja a zsákmányt, aki hiába próbál kikapaszkodni belőle, a szőrök lefelé állnak a falon, s nem engedik. Méretük miatt akár kisebb rágcsálókat is foghatnak egyes kancsókák, de az állatokat megmenti erejük és fogazatuk, amivel kiszabadítják magukat. Ha egy kancsó már sok rovart fogott (melyek kitinpáncélja felhalmozódik a belsejében), ugyanúgy elszárad, mint bármely más levél. Egy növényen egyszerre mindig több kancsó is működik.

Hasonló alakúak az Észak-Amerika lápjaiban élő kürtvirágok. Leveleik hosszúkás csapdává módosultak, szintén kis fedővel a tetejükön, de a levélalap és a levélnyél nem alakult át, mint a kancsókáknál. Érdekesen szépek a virágaik is. Rokonaik a szintén észak-amerikai kobraliliomok, melyek levelei oldalról valóban ágaskodó kobrára emlékeztetnek.

Az eddig ismertetett növényektől eltérően a Vénusz légycsapója fajok gyors mozgásukkal tűnnek ki, ami a növényvilágban viszonylag ritka jelenség. Leveleik a főér mentén két, egymás mellé tett nyitott tenyérként állnak. Belül érzékszőröket tartalmaznak, melyek megérintésére gyors összecsukódással reagál a növény. A levélszéleken meredező szőrök a biztonságos záródást segítik. A rovar csapdába ejtése után a levél emésztőnedvet termel és felszívja a nitrogéndús tápanyagot. Észak-Amerika keleti partjairól, eredeti élőhelyükről elhozva szívesen termesztik ezt a növényt nálunk is a virágkertészek, hiszen kedvelt „etethető” hobbinövények. Leveleik nyitott szájra emlékeztetnek, de nem harapnak belénk (mint az általuk ihletett filmekben), hiszen szőreik puhák. Egy légy ugyan nem tud szabadulni közülük, de ennél nagyobb zsákmányt nem ejtenek.

Ha látjuk ezeket a különleges növényeket vagy otthon neveljük őket, ne „produkáltassuk” őket, mert ha zsákmány nélkül ingereljük a leveleiket, elpusztulhatnak!

A képek a budapesti Fűvészkertben és a Velencei-tónál készültek.

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással. Köszi! Erika