A selyemkóró: közellenség vagy finom mézforrás?

Tulajdonképpen mindkettő. Ez a látványos, akár embermagasságúra is megnövő növény egyre gyakrabban kerül a szemünk elé. Őshazája az amerikai kontinens. Európába azért telepítették be, hogy haszonnövényként termesszék. Ígéretes volt a nektár és virágpor termelése mint mézelő növényé, valamint magjai repítőszőre mint textilipari alapanyag. E két felhasználás közül csak a mézelő növény funkció vált be.

Akkor mi a baj vele, ha kiderült róla, hogy hasznos? Hiszen sok-sok termesztett növényünk származik más földrészről (pl. a kukorica is közismerten amerikai), mégsem tekintjük őket betolakodóknak. Igen ám, de a selyemkóró kivadult a termesztésből, vadon is kiválóan megél. Sőt! Nagyon életképes, sok olyan stratégiával gazdagodott az evolúció során, amely a túlélését biztosítja.

Hatalmas, némiképp a dohányéra emlékeztető levelei (innen a másik neve: „vaddohány”) nagy fotoszintetizáló felületet jelentenek. Viszont nagyon vonzóak lehetnének minden növényevő számára. Ellenük a növény mérgező tejnedvet termel, így a legtöbb növényevő emlős, sőt a rovarok nagy része is elkerüli. Ha mégis elpusztulnának a föld feletti részei, a talajban terjedő gyökérzetéből újabb és újabb sarjak hajtanak ki (ivartalanul szaporodik). Ha száraz területre kerül, helyi növény-vetélytársait mélyre hatoló gyökereivel múlja felül, így szárazságban is képes vízhez jutni.

Utódai sokszínűségét a virágokból megporzás után kifejlődő magjai adják (ivaros szaporodás). A rózsaszín virágok nektárral és virágporral vonzzák magukhoz a rovarokat, melyeket a virágok ragadós nedve hosszasan marasztal. Úgy látszik, hogy olyan finom és vonzó a nedv a lepkék, méhek és más nektárfogyasztók számára, hogy az sem tántorítja el őket, ha időnként csak egy lábuk leszakadása árán tudnak szabadulni a szíves vendéglátásból.

Nyár végére, őszre érnek be a nagy, tokszerű tüszőtermései, melyek maguktól felnyílnak és kiengedik a repítőszőrös magokat. Szépen mutatnak a fehér selyemcsomóban a barna magok. Bár a textilipar nem tudja gazdaságosan felhasználni ezeket a repítőszőröket (ellentétben a gyapotéval), de az eredeti funkciójukat kiválóan ellátják: segítenek messzire szállítani a magokat, ezzel is terjesztve a selyemkórók újabb nemzedékét.

Hát nem csodálatra méltó egy ilyen növény? Idegen környezetben, gyenge minőségű talajon (pl. homokon), szárazságban is megél és elszaporodik. A csodálatunkat kiérdemli ugyan, de sajnos elnyomja a hazai (nem kevésbé csodálatra méltó) fajokat. Az ilyen növényre mondjuk, hogy invazív, vagyis inváziószerűen terjed. Az Alföldön sokfelé megjelent és egyre nagyobb területeket hódít el a hazai flóra elől. A nemzeti parkok szakemberei évek óta igyekeznek visszaszorítani. Sok próbálkozás után úgy látszik, hogy csak a vegyszeres irtás hatékony, annak is a sok munkát igénylő, a növényeket egyesével permetező fajtája, több éven át ismételve ugyanazon a területen.

Az okozza a konfliktust a természetvédelem és a méhészek között, hogy nem olyan egyértelmű a selyemkóró közellenség szerepe, mint a parlagfűé. A méhek kedvelik, mézet készítenek belőle. A selyemfű méz néven árusított méznek igen erőteljes, egyedi íze van, amit sokan szeretnek. Ezért persze a méhészek nem támogatják a selyemkóró irtását. Gondolom, a megoldás valahol a középúton lesz: védett társulásokból eltávolítandó, másutt lehetne élni hagyni. Annál is inkább, mert teljes kiirtása pillanatnyilag lehetetlen feladatnak látszik. Ha nem állunk egyik oldalon sem, akkor nézzük meg közelről ezt az érdekes növényt, csodáljuk meg rovarlátogatóit vagy az őszi napsütésben csillogó selyemszőreit!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd  egy kattintással! Küldd el ismerőseidnek is. Köszi! Erika