Cserjék felismerése ősszel (Milyen bokor ez?)

Ezt az ismertetőt azoknak szánom, akik nem akarnak nagy határozókönyvekkel a kezükben kirándulni, de szívesen felismernének néhány gyakori bokrot őszi sétáikon.

Az ősz elsősorban a termésérlelés ideje, tehát ilyenkor a bokrokon sokféle bogyót találhatunk. Alapszabály, hogy csak akkor kóstoljuk meg az ehető(nek vélt) bogyót, ha biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk, mit találtunk. A gyerekeket arra tanítsuk, hogy felnőtt engedélye nélkül soha ne vegyenek bogyókat a szájukba!

A vadrózsával viszonylag könnyű dolgunk van. Bár ősszel gyakran hívjuk inkább csipkebokornak, hiszen termése a csipkebogyó. A Csipkerózsika mesében még ezt a népi nevet használják, hiszen a bokrot sokfelé hívják csipkerózsának. Érdekes, hogy manapság a bokorra a vadrózsa szó terjedt el, míg a termés továbbra is csipkebogyó. Közismert szúrósságát azonnal megtapasztalhatjuk, amint megérintjük. Szúrós részei valójában tüskék (hiába tartja a szólás, hogy „nincsen rózsa tövis nélkül”), amik a bőrszövet függelékei. Levelei fűrészes szélűek. A piros termés kiváló vitaminforrás, a belőle készült lekvárnak ismét más neve van: ez a hecsedlilekvár. Én lelkes híve vagyok! (Mármint a fogyasztásának, mert az elkészítése, passzírozása nem vonz igazán.) A vadrózsán gyakran láthatunk fura, szőrösnek tűnő kinövéseket. Ezek a rózsagubacsdarázs költőkamráit rejtik. A darázs megszúrja a rózsa levelét és belepetézik. A növény a pete körül burjánozni kezd, vagyis erőteljesen osztódnak a sejtjei. Belül egy vagy több költőkamra keletkezik, kívül pedig sallangos „bozont”. Az őszre kialakuló rózsagubacsból következő tavasszal kelnek ki a gubacsdarazsak.

Egy másik gyakori, piros bogyós cserjénk a galagonya. Tulajdonképpen nem egyetlen fajról van szó, de mind nagyon hasonlóak. Leveleik jellemzően 3-5-7 karéjúak. A bokorrá vagy kis fává növő növény tüskés. A piros bogyók ehetőek, de csak kevés élvezhető hús (termésfal) van rajtuk, nagy magjaikat kemény héj védi. A madarak egyben nyelik le a bogyókat, s a puha részek megemésztése után sértetlenül távozik belőlük a mag, s ezzel egyúttal az anyanövénytől távol az ültetést is elvégzik. A galagonya termésének csúcsán láthatjuk a csészelevelek maradványát, mert a termés a vacok megduzzadásával keletkezik (ún. almatermés, aminek névadó gyümölcsén ugyancsak megtaláljuk az apró csészeleveleket).

Hogy a piros színnél maradjunk, a kecskerágó termése is pirosnak tűnik messziről. Ez azonban nem bogyószerű, hanem egy toktermés, ami beérve felpattan és kilógatja magából a magokat. A piros tokból kilógó magok igen szépek. A csíkos kecskerágó magjait teljesen beburkolja egy narancssárga magköpeny. A bibircses kecskerágó fekete magjai azonban kikandikálnak a narancsszín köpeny alól. A két faj egyébként az ágaikon látható különbségről kapta a nevét: az egyikük ágai paralécektől barna csíkosak, a másikuké paraszemölcsöktől bibircsesek. A termés mérgező!

És most jöjjenek a fekete bogyójúak, először is a fagyal. Ezt az őshonos cserjénket gyakran ültetjük parkokba, városokba, elsősorban sövénynek. Jól tűri a méretre vágást. Sima szélű levelei keresztben átellenesek, ami azt jelenti, hogy egy szintről két levél nő, majd a száron továbbhaladva ismét két levelet találunk, amik az előzőekre merőlegesen állnak. A levelek egy része egész télen a növényen marad, bár a fagyal nem számít örökzöldnek.  A csoportokban álló, fényes fekete bogyók szépek, de mérgezőek!

A veresgyűrű som termései is feketék. Feltűnőbbek azonban az ősszel gyönyörű sötétpirosra színeződő levelei. Ha egyszer jól megfigyeled a leveleit, könnyen fel fogod ismerni. Levelei átellenesen állnak (kettő indul egy helyről). A tojásdad leveleken nagyon feltűnő az erezet: az oldalerek ívesen meghajlanak, a levél szélével majdnem párhuzamosan futnak. A bokor vékony vesszői bíborpirosak, ami főleg télen feltűnő, amikor már lehullatta a leveleit. Fekete bogyói akár télen is megmaradhatnak, amíg valamelyik éhes madár le nem szedegeti őket. Nem mérgezőek, de számunkra nincs jó ízük.

Amint a dal is mondja: „kék a kökény, recece”. A „kök” előtag kéket jelent, akárcsak a kökörcsin nevében. A kökény csonthéjas, apró termése valóban hamvaskék. Ehető, de éretlenül nagyon fanyar ízű. Óvatosan nyúljunk a gyümölcs után, mert a bokor vékonyabb ágai szúrós ágtövisekben végződnek. A leveleit gyakran már teljesen lehullatja, mire megérnek a termései, s így az egész bokor kéklik az őszi napsütésben.

Nagy kedvencemmel, a cserszömörcével itt nem foglalkozom, mert egy egész cikket írtam már róla itt a honlapomon. A címe: „A cserszömörce és a szattyán.” (A fajokon belül, a növények közt találod.) Remélem, azt is elolvasod majd.

Ha tetszett a cikk, jelezd, kérlek, egy kattintással. Köszi! Erika