Geotúra a bakonyi Prédikálószékhez (2016. február)

Mi is az a geotúra? Olyan kirándulás, amely során eleinte csak annak örülsz, hogy kint vagy a szabadban, jó a levegő és kellemesnek ígérkezik a társaság. Az első néhányszáz méteren nézegeted a fákat, hallgatod a madarakat, s csak akkor nézel a lábad elé, ha ki akarod kerülni a tócsákat. Aztán lassan megváltozik a helyzet. Észre sem veszed, de mindenütt a köveket nézegeted, s a legszürkébb, legjelentéktelenebb kődarabbal is odasietsz a vezetőhöz, hogy ez mi lehet. Mikor kiderül, hogy sok millió éve egy nagy folyó hozhatta az Alpokból, majd a bakonyi patakok sodorták ide, pont a te lábad elé, komolyan elgondolkodsz rajta, hogy hazavigyed-e, bár nem is fér a hátizsákodba. Mi ebből a tanulság? Hát az, hogy a geológia egy súlyosan fertőző betegség!

Futó János geológus vezetésével így járt a mi kb. húszfős csapatunk is. Az idei év első, igazán tavaszi napját sikerült kiválasztani a túrára. Február ellenére bátran írhatom, hogy tavaszi, hiszen sütött a nap, kéklett az ég és a növényzet állapota is inkább március közepét idézte, mint februárt.

Herenden találkoztunk, innen rövid autózással elértük az Aranyos-patak völgyének kezdetét. A völgyben az első megállónk a Vejem-kő egykori kőbányájának impozáns fala volt. János magyarázata pillanatok alatt egy 100 millió évvel ezelőtti helyre repített minket, ahol gondolatban mi is együtt ülepedtünk a mésziszappal a Tethys-tenger fenekén, s szép, vízszintes rétegekben hevertünk az aljzaton, amíg a vetődések ki nem emeltek a felszínre. Megfigyelhettük, hogy egyes rétegek vékonyabb, mások vastagabb padosak. Nemsokára azt is láttuk, hogy ennek a mészkőnek az eredeti színe halványsárga, s nem fekete, mint a kőfal jó része (a fekete színt algák, zuzmók okozzák a felszínen). Megnéztünk egy geológiai térképet is, amit ha nem is tud valaki azonnal értelmezni, azt láthatja, hogy az eltérő színnel ábrázolt földtörténeti korok jól elkülönülnek rajta. Amint vezetőnk megmutatta, már mi is láttuk, hogy a falban hol vannak törések, hol látható karsztos kürtő, hol bontotta meg az anyagot a bányászat, s hol az erózió. Ez a lényege egy vezetett túrának: látni tanulunk.

Az Aranyos-patak völgyében felkerestünk egy forrást, amely állandó, így szép kis forrástó alakult ki körülötte. Menet közben nemcsak azért néztünk állandóan lefelé, hogy szép köveket találjunk, hanem azért is, hogy kikerüljük a sok hóvirágot. Néhol alig sikerült, olyan sokan nyíltak! Máshol már előbukkant, és erős fokhagymaszagával is jelezte a tavaszt a medvehagyma. Szendvicseinkhez szedtünk is néhány levelet. Ennél frissebb vitaminforrás már nincs is! Megnéztük a kapotnyak haragos zöld színű leveleit is, de virágot még nem találtunk. (A virág érdekessége, hogy a talajra fekszik és meztelencsigák porozzák be.) A kiránduláson többször találkoztunk a babérboroszlán szép egyedeivel. Feltűnő, zöld leveleit már messziről észrevehettük a tavalyi avar nyújtotta barnás háttér előtt. Védett növényünk. Rokona, a farkasboroszlán csak egy egyed erejéig örvendeztetett meg minket, de az az egyed már virágzott. Apró rózsaszín virágainak meglepően erős, finom illata volt. Az egyik sziklafalon egy kis tiszafa kapaszkodott. Jelenléte nem teljesen szokatlan, hiszen nagyon közel van a szentgáli tiszafás. Nemcsak a növények, de a gombák is lehetnek érdekesek. Az egyik bükkfatapló a méretével, a júdásfüle gomba pedig az áttetsző, „porcos” állagával nyűgözött le minket.

A patak medrében és környékén nagyon változatos kavicsokat találtunk. Egyeseken látszottak egy ősi gyűrődés nyomai: az Alpok kialakulásakor nyomták össze a hegységképző, gigászi erők. Másokat szép színük tett különlegessé: barna májopálokat, vörös jáspisokat találtunk (bár János szerint: „ez jáspis szeretett volna lenni, de nem teljesen sikerült szegénynek”). Amely köveket elért a patak vize, azokra mész vált ki, ebből is látszik, hogy karsztos vidéken járunk, ahol a patakok sok oldott meszet tartalmaznak.

Biztos a régóta várt napsütés is okozta, de nagyon jó hangulatban „köveztünk” egész nap. Menet közben jutott idő beszélgetni is. A társaságot az ősmaradványos helyek nagyon lázba hozták! A középidei ammonita kövületek, lenyomatok, az eocén kori „szent László pénze” (hatalmas egysejtűek voltak) vázak mindenkiben felkeltették a gyűjtőszenvedélyt. Persze a geológiai feltárásokból nem gyűjtöttünk, éppen elég szépség hevert a lábainknál, a patak medrében és környékén. Ha nagyon nem bírtunk elszakadni egy lelőhelytől, János azzal nógatott továbbindulásra, hogy „gyertek, mert sötétedik!”. Én szentül megfogadtam, hogy mindent a szemnek (és a fényképezőgépnek), semmit a hátizsáknak, de azért csak elcsábultam…egy kicsit.

Ammonita (ammonites): a földtörténet középidejében (triász, jura, kréta) élt, tengeri puhatestűek voltak. Az állatok a mai polipokra hasonlítottak sok karral, feltehetően szintén ragadozó életmóddal. Külső, meszes, síkban feltekeredett vázat képeztek, amik kamrákra tagolódtak, ellentétben a csigák egyterű házával. Az állat mindig az utolsó, legnagyobb kamrát lakta, a többit válaszfallal leválasztotta, s csak egy kis nyílást hagyott a válaszfalon. Ezen át nyúlt a ház végéig az ún. szifó, az állatból kilógó cső. Ez a cső szolgálta a légkamrákban a gázok kiválasztását, illetve a keringésbe való visszakerülését. Ha sok gázt fejlesztett, akkor az állat felfelé emelkedett a tengerben, ha keveset, akkor lesüllyedt. Honnan tudjuk mindezt? Ma is élnek az ammoniták távoli rokonai, a csigaházas polipok (Nautilusok), akik ugyanígy használják a házukat. Érdekesség: az ammoniták nevüket Amon egyiptomi napistenről kapták, mert a napisten írásjele (hieroglifája) egy spirál, amihez nagyon hasonlít egy ammonita kövülete.

Láttunk mészkőfalat, ami egykor nagy tömegben élt tengeri liliomok szétesett vázaiból képződött. Utunk egyik célja, a bakonyi Prédikálószék egy igen látványos képződmény, de én más nevet adnék neki: Szfinx-szikla. Nézzétek meg a fotón! Valószínűleg nemsokára védett geológiai feltárássá fog minősülni. Háromféle mészkőből és egy tűzköves rétegből áll. Azon kívül pedig jó élőhely a különféle páfrányok számára.

A mészkővidéken nagyon látványos víznyelők sorakoznak, némelyik eltömődött, mások működőek, sőt ikervíznyelőt is láttunk. Az egyik víznyelő olyan barlangi járatban folytatódik, amelynek egy szakaszát feltárták a barlangászok. Neve: Ereszes-zsomboly. Csak barlangászok számára járható, veszélyes hely, de a bejáratot mi is megnéztük.

Még nem ejtettem szót a látott állatokról. A nagyvadakat két őz képviselte, akik irigylésre méltó könnyedséggel szökelltek fel azon a meredek hegyoldalon, amin mi lefelé is csak vánszorogtunk. Nem hagyhatom ki Grétit, a geokutyát, aki gyakorlott túrázónak számít. Az igaz, hogy az őzeket nem vette észre, de lelkesen megvizsgált mindent, amit mi is. Az ő közreműködése néha kicsit bonyolította a fotózást, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Volt, aki talált egy régi, szinte már kövesedőben lévő csontot, s már szólt is Grétinek: „Gyere, paleokaja!”

Akinek pedig gyermekien élénk maradt a fantáziája, még egy valódi őshüllőt, egy igazi sárkánygyíkot is láthatott. Aki mindezt (vagy sok hasonló élményt) szeretne megélni, csatlakozzon egy geotúrához! Talál hasonlókat a Bakony-Balaton Geopark honlapján, a Geotúrák fül alatt. Jó barangolást!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika