Hódtúra az Ipoly mentén (2016. április)

Szeretek részt venni a Duna-Ipoly Nemzeti Park vezetett túráin, mert varázslatos helyekre juthatok el. Így volt ez most is. Ipolytölgyesen gyülekeztünk egy borongós vasárnap délelőtt. A családokat csak annyiban befolyásolta az előre jelzett rossz idő, hogy a gyerekekre gumicsizmát adtak a szülők.

Kocsikkal mentünk első célpontunkig, Ipolytölgyes másik végéig. Itt László, a Nemzeti Park természetvédelmi őre bemutatta az Ipolyon épített, egykor a dunai vízlépcső kiegészítésének szánt zsiliprendszert. Az egyik vízlépcső előtt állva megtudtuk, hogy ha fölülről bukik át a víz a gáton, az nyáron azt jelenti, hogy mindig a legmelegebb víz jut az alsóbb szakaszba. Itt azonban lehetnek vándorló, hidegigényes halfajok, akiket megvisel a túl meleg környezet. A halaknak nincs esélyük önerőből feljutni a gáton, számukra hallépcső épült, vagyis egy kikerülő útvonal.

Újabb rövid kocsikázás után elértük az Ipoly egy másik szakaszát. Itt hosszabb séta kezdődött, az ifjúság nagy örömére, akik alig várták, hogy szaladgálhassanak végre. Mindenki izgatottan várta és kutatta a hódok nyomait. Vezetőnk nemsokára meg is állt az első jeleknél: hódrágta fáknál, kihegyezett végű ágaknál. Kiválóan látszottak a kidöntött, hódok által lehántott kérgű fatörzseken a két „véső”, vagyis a hódok két hatalmas metszőfogának a nyomai. A nagyobbakat megcsodáltuk, a kisebb ágakból még otthoni emlékek gyűjtésére is futotta. Nemsokára, újabb kidöntött fatörzsek társaságában a hódvárat is megleltük. A nálunk is élő hód az eurázsiai hód fajba tartozik. Ez a hód a vizek partfalába ássa a járatait és csak e fölé halmoz ágakat. (Tóközepi hódvárat nem épít, az a kanadai hód szokása.) A tartós, monogám kapcsolatban élő hódpár több ilyen járatrendszert is fenntart, s időnként költözködnek.

Élő hódot nem láthattunk, mert nappal nem mozog, éjszakai állat. De Sevcsik András, a túra másik vezetője hozott magával egy teljes hódprémet. Mindenki megsimogathatta, kézbe vehette. Nagy élmény volt a különlegesen puha szőrzet érintése! Szegény hódokat majdnem kipusztították ezért a szőrméért, na meg azért, mert finom a húsuk. Még az egyik mirigyváladékukat, az ún. pézsmát is felhasználták illatszerként, illetve afrodiziákumként (tévesen szerelmi ajzószer hatást tulajdonítva neki). A pihe-puha szőrméhez úgy kapcsolódik a lapos, pikkelyes farok, mintha egy másik fajról származó testrész volna. András jóvoltából még a hódok állkapcsát is megnézhettük, benne a narancssárga külső felszínű metszőfogakkal és a redős zápfogakkal. A hódok növényevők. És hogy mit szeretnek a lehántott nyárfakérgen, azt a bátrabb túrázók ki is próbálhatták. Abban maradtunk, hogy igaz, hogy a mi fogaink sokkal satnyábbak, mint a hódokéi, de mi sokkal finomabbakat eszünk!

Ismét lóra, azaz kocsira kaptunk, s néhány kilométert megtéve megközelítettünk egy patakot. A kocsikat letéve gyalog mentünk tovább. Már a patak alsóbb szakaszain is láthattunk néhány kisebb, ágakból készült gátat, amikről első látásra nem is gondolta volna az ember, hogy a hódok munkája. Közelebbről nézve azonban feltűntek a jellegzetesen kihegyezett ágvégek. Felfelé haladva a patak mentén egy kicsi, de nagyon szép sásfoltra leltünk, melyen a sás „zsombékolt”, azaz sűrű gyökérzetével átszőtt kiemelkedésen nőtt. Fotózgattuk a sást, a pettyegetett tüdőfű szép példányait és egy óvatlanul elénk ugró erdei békát. A gumós nadálytő kapcsán megtudtam Andrástól, hogy azért hívják nadálytőnek, mert ott tenyészik, amerre a nadályok (vagyis piócák) is élnek.

Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezték a természet nyújtotta változatos, apró szépségeket. De az apróságok után egyszer csak elénk tárult egy olyan látvány, amitől szinte hátrahőköltünk: egy hatalmas hódgát! Sose hittem volna, hogy Magyarországon is lehet ilyet látni! Lenyűgözően magas, impozáns építmény! Az ágak, fatörzsek, föld, kövek látszólag kusza halmaza, ami mégis felfogja a vizet, s igazi tavacskává duzzasztja a patakot. Szakértőink szerint tavaly óta legalább 40 centit magasítottak rajta a hódok.

Megkerültük a duzzasztott részt, s egy ösvényen még feljebb mentünk, ahol fenyvesek ölelésében fekszik egy másik duzzasztott tó, azzal a különbséggel, hogy ez az ember műve. A gátról visszanézve éppen a hódok tavacskájára látni. Még azt az ösvényt is megnéztük, amit a hódok tapostak, akik átjárnak a nagyobb tóra is. Talán szemrevételezik a mérnöki munkát. Hogy mit gondolhatnak rólunk ezzel kapcsolatban, azt talán ne firtassuk! Mi mindenesetre csodálattal adóztunk a tudásuknak és a fogaiknak, mert itt ismét vastag fatörzseket találtunk, rajtuk egészen friss (talán ma éjjeli) rágásnyomokkal.

Köszönet a túráért a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársainak!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika

Kapcsolódó korábbi cikkem:

Hód lakik Újpesten

Hód látogatta meg a Vácrátóti Botanikus Kertet

Aki csatlakozni szeretne hasonló túrákhoz, itt találja őket: http://www.dunaipoly.hu