Kirándulás a Borbás-gerincre (Pilisszentiván)

Október 2-án a Természetismereti szakkör keretében részt vettünk a nyílt madármegfigyelő túrán. A pilisszentiváni focipálya parkolójában kb. nyolcvanan gyűltünk össze. Három vezető és három útvonal közt választhattunk. Mi a sportos, meredek útvonal mellett döntöttünk, Sándor vezetésével. Ezt a lehetőséget kevesen választották, rajtunk kívül (10 diák és három szülő meg én) csak néhány család jött erre, de köztük háti hordozóban kisbabát cipelő anyuka is!

Ezen a környéken 1978-ban hozták létre a Budai Tájvédelmi Körzetet, majd 1995 óta Európa Diplomás a terület. Az egyik legnevezetesebb értéke a bennszülött (endemikus) pilisi len, melyet innen írt le Borbás Vince a XIX. század vége felé. A sárga virágú növény ilyenkor ősszel nem látványos, hiszen májusban virágzik. Rajta kívül még száznál több védett növényfaj található a területen. Joggal mondható, hogy a botanika fellegvára!

Hamar elértük a fokozottan védett, 1200 hektárnyi terület kerítését, melyen stabil létrák segítségével keltünk át. A terület csak vezetéssel látogatható. Sándortól megtudtuk, hogy sok fontos feladatot látnak el a szakemberek a környéken. Például igyekeznek fokozatosan lecserélni az idegenhonos fafajokat: az akácot és a feketefenyőt. Vegyszert nem használnak ellenük, ritkítással és kivágással szüntetik meg ezeket a nem kívánatos erdőfajtákat. Ehhez a munkához önkéntesek segítségét is szívesen igénybe veszik.

Egykor nehéz munkával ültették ezeket az erdőket. A feketefenyőt például kopár hegyoldalakra, a szinte kézzel felhordott talajtakaróra ültették. A cél nemes volt: a csupasz sziklák helyén erdőt telepíteni. A hegyoldalakon az erózió miatt most is csak a vegetációs időszakban (tavasztól őszig) szabad fát kitermelni. Az akác sem „ördögtől való”, hiszen kiváló használati fa és jó mézlegelő. Viszont észak-amerikai faj, és szegényes az aljnövényzete és rovarvilága.

Ahol őshonos erdők vannak, ott szálalással újítják fel az állományt: csak egy „léket” vágnak ki az erdőből (egy két famagasságú sugarú kört). Ekkora helyen aztán a besütő nap hatására magától újul az erdő. Mi is láttunk több bükkfa csemetét egy ilyen lékben.

A meredekebb oldalakon rézsüfogó gátakat alakítanak ki az erózió ellen úgy, hogy egymástól néhány méterre két fát úgy vágnak ki, hogy maradjon belőlük egy-egy 1 méteres tuskó. A két tuskó közé ágakból fonják a gátat. Miután megmutatták, már mi is láttuk őket a hegyoldalon.

Ahol egyáltalán nincs fakitermelés: a legmeredekebb hegyoldalakon, a védett rész magterületén és a felnyíló erdőkben (ligetesen elhelyezkedő fák alkotta erdők).

De a természetvédelem nem csak a növényekre, hanem az állatvilágra is vonatkozik. A szintén idegenhonos, Korzikából betelepített muflon sok gondot okozott a vidéken. Jelenleg már csak 5-6 példány található belőlük a célzott vadászat miatt. Az őshonos őz, gímszarvas, vaddisznó létszámát olyan szinten kell tartani, hogy az erdő felújulását ne akadályozzák. Ahogy a sok lehullott makkot elnéztük, szerethetnek erre járni a vaddisznók (bár a kerítés az ő távoltartásukat is szolgálja).

A Borbás-gerinc felé kapaszkodva szép karsztbokorerdőben jártunk. Itt a dolomiton, ahol sekély a talaj, csak 2-3 méter magasra nőnek a fák: a molyhos tölgy, a virágos kőris és a boróka. Ez utóbbi most gyönyörű bogyókat érlel éppen, melyek finom húsfűszerek, illetve a borókapálinka (borovicska) alapanyagai. Természetesen a fokozottan védett területen nem gyűjtöttünk borókabogyót (sem). A virágos kőrisről megtudtuk, hogy azért él meg a szélsőségesen száraz dolomitlejtőkön is, mert tízszer olyan erősen szívja fel a vizet a talajból, mint más fa.

Nagyon szép volt a kilátás a Borbás-gerincről! A közeli Magas-kő (vagy Ördögtorony) kiállt az erdőből. Ez a szikla Pilisszentiván jelképe (a pilisi lenen kívül persze).

Így ősszel kevés látszott a védett növényritkaságokból, a magyar gurgolyából és a Szent István király szegfűjéből. Számomra a legérdekesebb az ún. dolomit-jelenség magyarázata volt! A gerinc két oldalán egészen más a növényzet: a délies oldalon kopárabb, dolomitmurvás volt a felszín, amit csak párnás növények tarkítottak. A hűvösebb, nedvesebb, északias kitettségű oldalon a növényzet összefüggően borítja a felszínt. Így egymás mellett tehát nagyon különböző mikroklíma található (többféle is). Ha tehát változik az éghajlat, sokféle növény megtalálja az élőhelyét, vagyis jó hely ahhoz, hogy fennmaradjanak olyan fajok, amik máshonnan kipusztulnak.

Eredetileg madármegfigyelő túrára jöttünk, de inkább gombatúra lett belőle. Láttunk egy „csokornyi” halálosan mérgező gyilkos galócát. Igazán tipikus, zöldes kalapú példányok voltak. Az egyik nagy veszélyt éppen a változékonysága jelenti, mert emiatt sok ehető fajjal téveszthető. Idén már ölt ez a faj!

A csapadékos időjárásnak hála, lépten-nyomon gombákba botlottunk. Nem ismertünk fel minden fajt, de a bimbós pöfeteg jellegzetes, fehér „körtéjét” igen. Egyik diákom, Becky egy pöfögő példányt is talált, melyből nyomásra felhőkben tört elő a sok spóra.

Legtöbb példányt egy tintagomba fajból láttunk, melyről itthon kiderült, hogy harkály tintagombának hívják. Igazán szép a kalapja! A júdásfül gomba nem szépségével, hanem különleges, valóban fülre emlékeztető alakjával hívta fel magára a figyelmet, a sárga kénvirággomba pedig a színével.

A sok eső hatása a felszín lepusztulásán is meglátszott, egyes helyeken vízmosás lett az ösvényből.

A kirándulás a Jági-tónál ért véget, ahol még „madarásztunk” egy kicsit feladatlapok és ábrák segítségével.