Sziki őszirózsa túra 2010. október

A Kiskunsági Nemzeti Park meghirdetett túráján vettem részt. Délelőtt 10 órakor a Kígyósi Csárda parkolójában (Fülöpszállás után), ahol találkoztunk, öten gyűltünk össze. Vezetőnk, Utassy Tibor így kiscsoportos vezetést tartott. Csatlakozott hozzánk a csárda kutyusa, aki végigkísért minket a túrán és élvezettel tapicskolt bele a vízzel borított szik minden tócsájába.

Menet közben Tibor felhívta a figyelmünket mind az érdekes őshonos, mind az agresszíven terjedő behurcolt fajokra. Ez utóbbiak közé tartozik a keskenylevelű ezüstfa (melyet leveleinek hasonlósága miatt itthon olajfának is szoktak nevezni). Ez a fa még az erősen sós sziken is megél, bár ilyen helyen nem nő terebélyesre.

A területről megtudtuk, hogy a Solti-sík része, ahol régebben rendszeresen járt a Duna áradáskor. A „szikes” olyan talajt jelent, aminek a felszínére az alulról kapillárisokon felfelé jövő víz sókat rak le. Ezek a sók a pannon üledékekből származnak, melyek egykor a Kárpát-medencében elterülő, sekély tenger sós üledékei. A sók egy részét a Duna áradásai elszállították, illetve a lakosság összegyűjtötte és mosószódaként használta (eladásra is jutott). A Duna ma már nem éri el a területet, mert egyrészt szabályozták, másrészt a kavicskotrás miatt lejjebb szállt a szintje a 100 évvel ezelőttihez képest. Az egykori Duna-holtágat, a Kígyós-eret az 50-es években csatornává alakították. Tibor sajnálja, hogy a kifejező, szép szavak, mint az „ér”, „csermely”, „patak” gyakran eltűnnek egy táj földrajzi nevei közül, átadva a helyüket a hangulattalan „csatorna” szónak.

Menet közben egy egerészölyv keringett a fejünk felett. Megtudtuk, hogy a ragadozó madarak szeme különlegesen alkalmazkodott a préda felfedezéséhez: az ölyv szeme pl. nagyon érzékeny az egerek vizeletének nyomaira. Az egerek folyamatosan csepegő vizeletükkel jelölik az útvonalaikat. Ezeket a jeleket a ragadozó fentről látja, és ott  vadászik, ahol sok ilyen járat látható. Az ölyv nemcsak a szemében lévő lencsét, hanem a szaruhártya fénytörését is tudja változtatni. Ezt Tibor úgy tette szemléletessé, hogy a madár „csücsörít” a szemével.

A szikes tavakhoz közeledve egy ártalmatlannak látszó fűféléről kiderült, hogy afrikai eredetű és a neve fenyércirok vagy fénycirok. Elterjedését a felmelegedés tette lehetővé. Nálunk egyelőre csak kb. fél méteresre nő, de elérheti a 2,5 métert is. A gyökerei hatalmas köteget alkotva 6 méter (!) mélyre is lejutnak, így ellenállóbb a többi fűfélénél. Ez a faj is invazív, vagyis agresszíven terjeszkedő.

A fűszálak között egy szép, zöld levelibékát találtunk, aki elég békésen tűrte a fényképezést és nézegetést.

A táj egyes részeken szinte lilás rózsaszínné vált túránk névadójától, a sziki őszirózsától. A sekély szikes tavakhoz érve, a partokon mindenütt az őszirózsa díszlett, az 1-2 centis vízben a sziki mézpázsit zöld fűcsomói álltak, beljebb pedig a zsióka vörösbarnás szárai. A sziki mézpázsitról Tibor elmondta, hogy magas tápértékű fűféle, szeretik a szarvasmarhák és a birkák. A szikes talajból a növény sok sófélét szív fel, melyek egy része feleslegesen sok a számára, ezért a sejtjeiben fehérjeburokba csomagolt zárványt készít belőle. A fehérjében és sókban gazdag táplálékot a haszonállatok jó hatásfokkal emésztik. Ezzel szemben a zsióka hatékonyan védekezik a lerágás ellen: kovasav kristályokat tartalmaz, szára is éles, ezért nehezen rágható. Legértékesebb része a föld alatti gyöktörzse, melyben tápanyagot raktároz. Ezt pedig a mangalicák kieresztésével hasznosították a környék lakói: a disznók kitúrták és megették a gyöktörzset.

Ahogy közeledtünk a Zab-szék nevű szikes tóhoz, már hallani lehetett a vadlibák (hivatalosan: nyári ludak) gágogását. Időnként egy-egy csapat szárnyra kelt a tóról és elrepült felettünk. Nagy tömegben tanyáztak a tóban lévő szigeten és félszigeten. A távcsövön át jól láttuk őket és a golfpálya rendezettségű füvet. Ez utóbbit is a vadlibák tartják karban a legelésükkel.

Ahhoz, hogy elérjük a tópartot, „átkeltünk tökön, paszulyon”, ahogy Tibor fogalmazott. Vagyis keresztülvágtunk a szürke marhák legelőjén, ahol két lehetőség kínálkozott: vagy a lábunk elé nézünk, vagy csodáljuk a tájat, de akkor tócsába és/vagy tehénlepénybe lépve csúszkáljuk végig az utat. Mindenesetre megérte! A szikes tó egészen más képződmény, mint bármely más tó. A felszíni sekély mélyedést a szél alakította ki. A feneke egészen finomszemcsés agyag. A természetvédelmi őrök „pusztapúdernek” hívják, mert amikor száraz nyarakon fújja a szél, mindent belep, és mindenhová beférkőzik. Az 52-es úton vihar előtti szélben nappal is fényszóróval lehet csak közlekedni, a látótávolság közelíti a nullát. Most, ennyi csapadék után, persze nem fújja a szél a port. A víz azonban gazdagon tartalmazza a finom, lebegtetett üledéket, s ettől „szőke”, szinte fehér a színe. Nagyon érdekes látvány! A víz sós, de a sók csak 10%-a NaCl, a többi nátrium-karbonát. Nyáron a víz 35^oC-ra is felmelegszik, s ezt még kibírja a sajátos állat- és növényvilág. A rendszeres nyári kiszáradásra is van stratégia: az egyre jobban töményedő sótartalom hatására az alacsonyabb rendű állatok beássák magukat az iszapba, és egy burkot képeznek maguk köré. A kerekesférgek akár 10 évet (!) is kibírnak így. Általában azonban a következő tavasszal ismét megjönnek az esők, megtelik a tó (legnagyobb mélysége csak 70 cm), és előbújhatnak az állatok. A tavaszi tócsarák olyan tömegben szaporodik el ilyenkor, hogy felülről nézve vörösre festi a tavat.

Kigyönyörködtük magunkat a tóban és a vadludakban, indultunk visszafelé. A magasból néhány madár fütyült ránk, ők nagy pólingok voltak. Északról érkeztek és vándorlásuk során ejtenek útba minket. A földön nem fütyülnek, hanem „póó-ling” kiáltással adják tudtul nevüket (egyes helyeken szélkiáltónak is hívják őket).

Egy sárgás, bokros növény mellett elhaladva megtudtuk, hogy ő a sziki ballagófű. Ilyenkor ősszel lassanként elszárad a szára, a szél letöri, majd hajtani kezdi. Gondolom, nem „ballag”, hanem rohan a síkságon, amíg valahol sárba nem ragad. Ha „fejjel lefelé” állapodott meg, kb. 2 nap múlva kiszórja megérett magvait, így ültetve el a következő nemzedéket. Milyen érdekes tud lenni egy egyszerű „gaz”, ha ismerjük az életmódját!

A bomló szerves anyagoktól barnás tócsákat kerülgetve egyes helyeken valóságos névjegyeket láttunk: az állatok itt hagyták láb- és patanyomaikat.

Hűséges társunk, a csárda fekete kutyája még felzavart búcsúzóul két foglyot, akik nagy zajjal felrepültek. A kutya lelkesen szagolgatta a hűlt helyüket.

Visszaértünk a kiinduló pontra, de még ott is maradt érdekesség: a parkoló mellett felhalmozott betonkockákról kiderült, hogy az autóút alá építik be őket alagútnak a kétéltűek számára. Jövő tavasszal már nem lesz az 52-es út a békák kivégzőhelye! Sajnos a rókáknak, őzeknek, sünöknek nincs ilyen jó dolguk. Az út mentén én is láttam egy elütött rókát.

Köszönjük Tibornak a lelkes és szakszerű vezetést!