Egy kisveréb levele a Tuilériák kertjéből

Salut! Vagyis: Üdv Mindenkinek!

Piaf vagyok, idei veréblány, szüleim szeme fénye (három testvéremmel együtt). Nem akármilyen család a miénk! Párizsban lakunk, a fény városában, s ott is a Louvre szomszédságában, a Tuilériák kertjében.

Már nem vagyok ám kislány, tudok repülni (egy kicsit), ritkán kérek ennivalót, inkább magam szerzem meg, ami kell. Legszívesebben a kisemberektől szeretek falatot kapni. Amikor a magasba nyújtják a kezüket, tudom, mienk a pálya. A szüleim szerint ez veszélyes, de én nem hiszem. Amikor jóllaktam, a labirintusba szoktam repülni a testvéreimmel egy kis porfürdőre.  Ez nagyon jó szórakozás! Csapkodunk a szárnyunkkal, hogy csak úgy száll a por! A szüleink mutatták meg, hogy ez milyen hasznos, mert utána nem viszket a bőrünk, az aprónép eltakarodik a tollaink közül.

Azért nem veszélytelen a mi lakóhelyünk! Itt vannak például a varjak. Hogy lehet egy madár ilyen ormótlanul hatalmas?! De nemcsak óriásiak, hanem gonoszak is. Sok-sok veréb, sőt galamb élete szárad a csőrükön! Tőlük mindig távol kell tartani magunkat. Már a recsegő károgásukra is felborzolódik az összes tollam!

A többi madártárs között vannak rendesek is. A seregélyek olyan összetartóak, mint mi, verebek. Nagy csapatokban szoktak érkezni, szinte feketéllik tőlük a pázsit. Ha közelről megnézed őket, láthatod, hogy fekete ruhájukon csinos pöttyök díszlenek. Fürge, ügyes társaság, mindig találnak ennivalót.

Mi, verebek is csapatosan járunk. Így biztonságosabb, s az idősebbek persze a kertet is jobban ismerik. Bevallok valamit: tegnap Pierrel, egyik testvéremmel elszakadtunk a csapattól, hogy kicsit körülnézzünk. Ez szigorúan tilos! De mi gyorsan átrepültünk a varjúveszélyes gyep fölött. A fák között aztán megpihentünk, s megvártuk, míg kicsit lassabban ver a szívünk. Megcsináltuk! Itt már nem érhet baj, kezdődhet a leskelődés. Elrepültünk egy kis tavacska mellé, a sűrű bokrok közé. Az emberek békésen üldögéltek a padokon, s ettek. A rendes emberek közé tartoztak, mert morzsákat szórtak a földre. Mi nem mertünk a földre szállni, de a galambok lelkesen szedegettek.

A tóban egy kőember állt nevetségesen széttárt karokkal, mintha repülni akarna. Hát ezt bizony nem így kell csinálni! Ha ő nem is tudott felrepülni, a madaraknak jó kilátópontként szolgált. Most is állt rajta egy feketefejű fehér madár, Pierre szerint dankasirály. Én is láttam már ilyet, ügyesen fordul a levegőben, azt meg kell hagyni. Amint ő elrepült, egy örvös galamb foglalta el a helyét. Szeretem az örvösök szép, visszafogott színeit. Nem is kell egy madárnak hivalkodónak lennie. Például mire jó a sirálynak, hogy mindenki már messziről látja? Néhány perc múlva az örvös is elrepült, s szinte azonnal megérkezett valaki a helyére. Jaj nekem, de megijedtem! Ekkora csőrt még nem láttam! Talán egyszerre be tudna kapni engem, ha akarna! A hatalmas csőr sárga volt egy piros pöttyel a végén, az egész madár a dankára hasonlított, csak sokkal nagyobb kiadásban. A legrosszabb azonban a szeme volt: jéghideg, hófehér tekintettel nézett körül. Egy pillanatig azt hittem, engem néz, de nem. Egy könnyed mozdulattal leszállt a vízre és fürdeni kezdett. Így már nem is látszott annyira félelmetesnek. Főleg akkor nem, amikor legnagyobb csodálkozásomra elindult feléje egy kis fekete vízityúk, s megtámadta a nála ötször nagyobb madarat. Mit akar ez? Öngyilkos akar lenni? De nem, csak a közelben mászkáló fiókáját védte. A pici madár agresszív támadása felkészületlenül érhette a sirályt, mert kitért előle, sőt hamar elege lett a sorozatos zaklatásból, s kimenekült a partra. Úgy nevettünk a testvéremmel, hogy majd leestünk az ágról! „Láttad ezt?” – kérdezgettük. Éljen! A kicsi kikergette a vízből a levegő királyát! Ezt el sem fogják hinni a szüleink, ha elmeséljük… Ajjaj! A szüleink! A csapat! Sürgősen vissza kellene menni. Már biztosan felforgatták a kertet miattunk.

Kikukucskáltunk a lombok közül, mielőtt kimerészkedtünk volna a nyílt terepre. A gyepen csak a seregélyek csipegettek, a sétányon emberek sétáltak. Minden rendben, uzsgyi!

Szerencsésen megérkeztünk a labirintus bokraiba. A szüleink és a testvéreink azonnal körbevettek, de nem szidtak össze, csak örültek, hogy élünk. De jó újra együtt!

Ha tetszett a cikk, kérlek jelezd egy kattintással! Köszi!