Szemfényvesztő virágok: a hunyorok

A hunyorokkal a tavasz első leheletétől egészen április végéig találkozhatunk hazánkban. Amit sosem láthatunk a szabad természetben: egy helyen több fajukat. Így hiába hasonlítanak egymásra, biztosak lehetünk a fajmeghatározásban. Ha a Mecsek vagy a Villányi-hegység mészköves tájain járunk, biztos, hogy csak az illatos hunyorral találkozhatunk. Ez a faj a délebbi tájakra jellemző, s hazánkban éri el elterjedésének északi határát.  A Dunántúli-középhegységben a kisvirágú hunyorban gyönyörködhetünk, míg az Északi-középhegységben (így pl. a Börzsönyben is) a pirosló hunyor kerülhet a szemünk elé. Ezek a közel rokon fajok más-más helyen fordulnak elő, együtt sosem, ezt nevezzük földrajzi vikarizmusnak vagy vikariálásnak, mely latin eredetű szó, s helyettesítést jelent.

Miért neveztem őket szemfényvesztőnek? Mert virágaik megtévesztőek. Zöldes vagy pirosas (nem hazai fajoknál akár fehér) „szirmaik” nem is szirmok, hanem megnövekedett csészelevelek. Szirmaik pedig apró mézfejtőkké (nektáriummá) módosultak, melyek a virág belsejében édes nedvet, nektárt termelve csalogatják magukhoz a beporzó rovarokat. A virágban eleinte sok-sok porzót és néhány, összenőtt termőt láthatunk, majd a beporzás után szinte észrevétlenül alakulnak át a termők tüszőterméssé. Mivel eközben a sziromszerű csészelevelek nem hullanak le, a terméses állapot is virágra hasonlít. (Lásd a képeken!)

Talán azért is szemfényvesztők, mert visszafogott, nem hivalkodó szépségükkel ezek a növények olyan ártatlannak tűnnek. Mint gyakran, a látszat most is csal. A hunyorok minden faja mérgező.

 Így ír az Alpokban honos fekete hunyorról Kubinyi Ágoston az 1842-ben megjelent „Mérges növények” c. művében:

„E növény, melly a csípős, kábító mérgek közé tartozik, kivált gyökerében veszedelmes, éles méreggel bír. Belsőleg véve nagy hasmenést, görcsöket, hányást, gyuladást, rángatózást, halált is okoz.

Szárított és porrá tört gyökere tüsszentő szernek használtatik. Ezzel mindazáltal igen vigyázva kell élni, mivel kivált a gyenge mellű és vérköpésben szenvedők könnyen örökre kiprüszkölhetik magokat a világból.”

A hunyorok latin neve Helleborus, mely eredetileg két görög eredetű szó összetételéből keletkezett. „Helein” azt jelenti „ölni”, „bora” pedig ételt jelent. Vagyis mérgező étel. Ennek ellenére használták gyógynövényként, főként fájdalomcsillapítóként embernél, háziállatnál egyaránt. Hazánkban sokfelé emlegették tályoggyökér néven.

Mint fent is olvashattuk, a régen divatos burnót, vagyis tüsszentőpor is készülhetett fekete hunyorból. Erre utal egyik német neve is: Schwarze Nieswurz, vagyis fekete tüsszentőgyökér.

Már ismerjük a nemzetség latin és egy faj német nevét, de honnan ered a sajátos hangzású „hunyor” szó? Az etimológiai szótár szerint:

„Származékszó, melynek alapszava a huny ige, végződése pedig az –r névszóképző….. Az elnevezés alapja a növény altató hatása lehetett.”

Őszintén szólva erre a bizonyos altató hatásra sehol másutt nem találtam utalást. Sokféle nyavalyát felsorolnak a források, amikre használták valós és vélt eredményességgel, de erről nem esik szó. Lehet, hogy valami más összefüggés van a „huny” igével.

E kora tavasztól virító virágok szépségében azonban szómagyarázatok nélkül is gyönyörködhetünk. Én legutóbb a Vácrátóti Arborétumban csodáltam meg változatos szépségüket, hiszen ott egy egész gyűjteményt láthatunk a különböző fajaikból (nálunk csak három faj őshonos, de húsznál is több fajuk létezik).

Mindhárom hazai faj védett! Ha a kertünkbe szeretnénk ültetni őket, akkor a virágkereskedésekben szerezzük be a töveket!

Ha tetszett a cikk, kérlek, jelezd egy kattintással! Köszi! Erika